Malina János
Bartók és Beethoven műveire épült a Bartók Tavasz fesztiválon belül a Concerto Budapest és Várjon Dénes kis koncertciklusa. Az április 12-i, 2.2 kódszámú hangversenyen az első rész volt Bartóké: a Magyar képek sorozata után a nagyszabású 2. zongoraverseny csendült fel. A szünet után pedig Beethoven Eroica szimfóniáját vezényelte Keller András.
Az álmoskönyv szerint jót jelent, ha a Magyar Képeket nyitó „Este a székelyeknél” tétel atmoszféráját Klenyán Csaba klarinétszólója határozza meg. Ez a vélelem most is beigazolódott, mert az álomszerűen lebegő, már-már anyagtalan dallam csodálatosan fejezte ki egy soha vissza nem térő, békés este hangulatát, és a végsőkig szemérmes Bartók érzelmi kitárulkozásának kivételes pillanatát. A többi már szinte magától ment: a „Medvetánc” harapós vonós hangindításai, a „Melódia” varázslatos csellódallamának simasága, a kanásztánc üdítően rusztikus karaktere mind határozott arcéllel, elragadó természetességgel bontakoztak ki.
A 2. zongoraversenyben továbbra is elkényeztetett minket a hangok koncentráltságának, a kontrasztok erőteljességének és a kidolgozás, a kifejezés precizitásának lelkesítő összhatása. Várjon Dénes hallatlan energiát sugárzó, bár mindig tökéletesen fegyelmezett játéka a Magyarországon (sőt, hetedhét határon túl?) minden bizonnyal legkiválóbb fúvóskaréval együtt különösen magával ragadó eredménnyel járt. De a legrevelatívabb pillanatokat a zongora és az üstdob hosszas párbeszéde jelentette számomra a lassú tételben: egészen kivételes élmény volt azt hallani, hogy a timpani felerősödő-elhalkuló tremolóinak lélegzete, elhaló vagy éppen kirobbanó erejű hangjai Fábry Boglárka keze alatt milyen jelentős expresszív tartalmat, a Várjon Dénesével egyenlő zenei súlyt képviseltek. De már a tétel sejtelmes és átszellemült vonóskari indítása is megkapó volt. A Presto középrészt Várjon és Kellerék azzal tették izgalmassá, hogy a zenét sodró lendülete ellenére rendkívüli feszültség hatotta át. A zárótételben pedig a karmester az egység érzetét megőrizve bontotta ki a zene karakterbeli és érzelmi sokszínűségét, érzelgősség nélkül, de szívhezszólóan mutatva rá az életműve késői szakaszához közelítő Bartók lírai pillanataira.
A Magyar képek kisebb zenekara és a zongoraverseny után, amelyben sokszor nem a teljes zenekar játszik, a Concerto Budapest a Beethoven-szimfóniában léphetett csak fel teljes vértezetben. Korában is feltűnt a fúvóskar minden szempontból kiváló, jószerével tökéletesnek nevezhető játéka, de a zenekari repertoárnak ebben a meghatározó darabjában az együttes egésze is egészen magasrendű teljesítményt nyújtott – talán egységesebbet, koncentráltabbat, mint valaha. Ideális és érzékeny partnere volt Keller Andrásnak ebben az emlékezetesen szép és minden részletében élő, eseményekben gazdag Eroica-interpretációban. Hogy úgy mondjam, ízesen szólalt meg a nyitótétel, fiatalos, keserűségtől, tragikumtól és túlzott pátosztól még át nem hatott idealizmussal, hajlékonyan-organikusan fejlődve, de világosan tagolva; dinamikában, karakterekben nagy kontrasztokkal, robbanékonyan, de a legszélsőségesebb pillanatokban is elegánsan.
Amit a Magyar képek kezdetének megformálásáról írtam, ahhoz hasonlóan igaz a szimfónia gyászindulójára s annak elején Rózsa Gerda földöntúli tisztaságú, lélekemelő oboaszólójára is. Azután a maggiore szakaszban a fuvola-fagott páros is remekelt – de nem folytatom, már nyugtáztuk a fúvós szekció értékeit. A kóda előtti, Keller által igen kifejezően megformált megtorpanás előtt viszont a hegedűktől hallhattunk gyönyörű, átszellemült pianississimo hangokat. Egyáltalán: az egész szimfónia mélységesen komolyan, inspirálóan szólalt meg, és egy pillanatig sem vált egyhangúvá vagy rutinszerűvé.
A scherzo kirobbanó lendületében is kecsesnek hatott, és imponáló volt a híres vadászmotívumban a kürtösök játékának kecses lendületessége, magbiztossága, finom belső dinamikája. Ebben a tételben a kürt-timpani összjáték is örömteli felfedezést jelentett a figyelmes hallgató számára.
A finaléban azután sok addigi élmény idéződött fel még egyszer: a kamarazenei finomságú pillanatok, a kecses táncritmus, a kiteljesedés eksztatikus, mámoros pillanatai – erős karmesteri elképzelésekkel, egy kivételesen összeforrott zenekarral és élményszerű egyéni megmozdulásokkal.
