Kovács Ilona
A hegedűirodalom legjava, népszerű és alig játszott művek a magyar hegedűművészek legkiválóbbjaitól. Címszavakban röviden így lehetne összefoglalni a Concerto Budapest háromnapos hegedűfesztiválját, melyet Kovács Dénes (1930–2005) emlékének szenteltek. Az együttes hagyományteremtő szándékkal, most első alkalommal rendezte meg a fesztivált, ami 2025–26-os évaduk egyik legátfogóbb rendezvényévé vált. Előzménynek tekinthető a zenekar tavalyi, 2025 januárjában szervezett egynapos Hegedűgálája, melynek során egy nap alatt négy hegedűverseny hangzott el. Akkor is és most is a hazai hegedűművészet jeles muzsikusai vonultak fel, s egyben ritka találkozási alkalmat teremtettek az instrumentum kedvelői számára. Az idei szólisták sorában Keller András, Banda Ádám, Baráti Kristóf, Kelemen Barnabás, Kokas Katalin és Pusker Júlia nevét olvashattuk, miközben a jövő generáció ígéretes képviselői is bemutatkoztak, többek között Abouzahra Amira, Abouzahra Mariam, Teo Gertler és Kelemen Gáspár. Már jó ideje okafogyottá vált a ’70-es évek híres-hírhedt kérdése: „Hol vannak a magyar hegedűsök?” Hát például itt! A Hegedű Ünnepe meggyőző választ adott a felvetésre, és bizonyította, hogy Magyarország páratlan hegedűshagyománnyal és világszínvonalú művészekkel büszkélkedhet. Az elhangzott darabok arra is rámutattak, hogy milyen gyönyörűen változatos e hangszer repertoárja.
Tizenegy koncertet hallhatott a közönség három nap alatt – a Zeneakadémián a Nagyteremben, a Kupolateremben és a Solti teremben, valamint a BMC-ben. Nem tudom, akadt-e olyan hallgató, aki e feszített program mindegyikét meghallgatta volna. Vélhetően még maga Keller András, a Concerto Budapest főzeneigazgatója sem jutott el minden eseményre, hiszen öt hangversenyen is aktív közreműködőként szerepelt: versenymű szólistájaként, karmesterként és kamarazenészként ő volt a fesztivál legtöbbet foglalkoztatott művésze, és amikor nem játszott, akkor éppen próbált a soron következő eseményre. Rajta kívül többen is visszatérő fellépői voltak a három napnak. Az alábbi kritika a január 10-én elhangzott négy hangverseny tapasztalatairól számol be.
Időpontja szerint matinékoncertnek számított a délelőtt 11-kor kezdődő hangverseny, ám a program bármelyik esti koncert díszére válhatott volna. Elsőként Kállai Ernő lépett színpadra, aki a New York-i Juilliard School-on Itzhak Perlman tanítványaként szerzett diplomát. Hubay Jenő 3. (g-moll) hegedűversenyét (op. 99) szólaltatta meg, azt a művet, amelynek bemutatója 1907-ben, a Zeneakadémia jelenlegi főépületének megnyitásához kapcsolódó többnapos ünnepségsorozat egyik eseményén hangzott el. A concerto azóta meglehetősen ritkán kerül műsorra, így Kállai előadása misszióértékű vállalkozásnak bizonyult. Egyben tisztelgés is Hubay alakja előtt, aki Zathureczky Ede mestere volt, Zathureczky pedig Kovács Dénes tanára – Kállai tehát a „zenei nagyapa” emléke előtt hajtott fejet. A négytételes versenymű előadásában a hegedűművész a Hubay-iskola nemes hagyományát idézte meg. Játékát telt, de sosem túlzó hangzás, biztos intonáció és természetes frazeálás jellemezte. A lassú tételben különösen meggyőző volt lírai érzékenysége. Előadása világossá tette, hogy Hubay hegedűversenye nem pusztán zenetörténeti kuriózum, hanem ma is érvényes, gazdag mondanivalójú alkotás – feltéve, ha ilyen elhivatott és felkészült előadó tolmácsolja.
Ezt követte az Abouzahra-nővérek előadásában Max Bruch e-moll kettősversenye (op. 88). A mű eredeti változatát Bruch klarinétra és brácsára komponálta, majd elkészítette a ma ismertebb hegedű–brácsa átiratot. Mariam játszotta a hegedű-, Amira pedig a brácsaszólamot, olyan természetességgel, mintha a darab eleve e két hangszer bensőséges párbeszédére született volna. A kettősversenyek esetében megszokott a kottahasználat, a testvérek azonban kotta nélkül játszották a darabot. Nem puszta virtuóz gesztusként: láthatóan és hallhatóan valódi zenei szabadságot adott nekik a fejből játszás. (Mindez különösen annak fényében hatott lenyűgözően, hogy a koncertet követő napon további fellépések vártak rájuk, Ysaÿe-művek mellett Mariam a Barber-, Amira pedig a Beethoven-hegedűverseny szólóját játszotta.) Produkciójuk legemlékezetesebb vonása az az egészen ritka fokú együttlélegzés, amely kamarazenei előadásokban is csak kivételes alkalmakkor tapasztalható. A testvéri kapcsolat nem csupán az olykor egymás felé irányuló mosolyukban öltött formát, hanem minden hangban jelen volt. Az intenzív egymásra figyelés és az azonnali zenei reakciók olyan bensőséges dialógust hoztak létre, amelyben a szólamok nem kísérték, hanem értelmezték és kiegészítették egymást.
A szünet után Jean Sibelius d-moll hegedűversenye (op. 47) hangzott el Baráti Kristóf szólójával. Az előadás a legnemesebb értelemben vett rutint és tapasztalatot sugározta: olyan magabiztosságot, amely a mű egészének átlátásában és fegyelmezett megszólaltatásában nyilvánult meg. Játéka világosan kirajzolta a kompozíció formai tisztaságát, és érzékenyen ragadta meg a zeneszerzőre jellemző hangulati világot: a gyakran sötét tónusokat, a feszülten lüktető ritmusokat, a visszafogott, mégis elementáris drámaiságot. A hegedűhang ugyanakkor karcsú és plasztikus volt, egyszerre méltóságteljes és kifejező, minden túlzástól mentesen. A technikai fölény sosem vált önmutogatóvá: természetes eszközként szolgálta a zenei gondolat kibontását. Nemcsak e koncert, hanem a nap egyetlen ráadását is Baráti Kristóftól kaptuk: J. S. Bach E-dúr partitájának Gigue tételével köszönt el a közönségtől.
A zenekari kíséreteket a Szent István Filharmonikusok biztosították, Kelemen Barnabás vezényletével. Mindhárom versenyműben figyelmes partnerként támogatták a szólistákat: a zenekari hangzás végig támogató és rugalmas maradt, nem nehezedett rá a szólistákra, hanem érzékenyen alkalmazkodott hozzájuk.
A kora délutáni hangversenyt a kamarazenének szentelték a fesztivál szervezői. A Keller Vonósnégyes (Keller András, Környei Zsófia, Szűcs Máté és Fenyő László) Schubert talán két legnagyobb kihívást jelentő kamaraművét választották: a d-moll (A halál és a lányka”) kvartettet (D. 810) és a C-dúr vonósötöst (D. 956), melyben a 2. csellószólamban Kokas Dóra csatlakozott az együtteshez.
Schubert mindkét alkotásban mintha eleve zenekari léptékekben gondolkodott volna: súlyos veretű, gazdag érzelmi tartalommal telített dallamok váltakoznak olyan témákkal, amelyek csak a felszínen tűnnek könnyedebbnek. A d-moll vonósnégyesben különösen megrendítő volt a lassú tétel – a névadó, Schubert-dalt idéző – híres témájának megszólaltatása: az interpretáció éppen egyszerűségében vált felkavaróvá, minden retorikai túlzástól mentesen, mégis elementáris erővel hatott. Keller András primáriushoz méltó módon irányította az együttest: nem csupán biztos kézzel vezette a Kvartettet, hanem belső nyugalmat és koncentrált erőt is sugárzott.
A zeneszerző kései, egyetlen befejezett kvintettje Schubert kamarazenei végrendeletének tekinthető, az egyetemes kamarazene egyik csúcsalkotása. Előadása ünnepélyes és elmélyült volt: a hangzás teltsége, a szólamok közötti arányérzék és a hosszú ívek türelmes felépítése olyan összegző erejű megszólalást eredményezett, amelyben egyszerre volt jelen a búcsú súlya és a zenei gondolatok időtlen tisztasága. A művészek abszolút megérdemelten kaptak vastapsot az utolsó hangok lecsengése után.
A késő délutáni koncerten Antonio Vivaldi hegedűverseny-sorozatából, az op. 8-as gyűjteményből hangzott el négy, a zeneszerző talán legismertebb ciklusa, A négy évszak Kokas Katalin szólójával, monodrámai koncepcióban, Kelemen Hanna narrációjával. A tutti szólamokat egy, a fesztiválra összeállt consort szólaltatta meg: Maya Kasprzak és Daniel Matejča hegedűn, Soós Előd brácsán, Kokas Dóra csellón, Fejérvári Zsolt nagybőgőn, Edőcs Fanni csembalón és Nagy Márton barokk gitáron játszotta a tutti szólamokat.
A barokk programzene e kivételes példája aprólékosan kidolgozott zenei képekkel keltette életre a concertókhoz társított szonettek világát. Kokas Katalin kottából játszott, ám ez semmit sem vont le a művekkel való intenzív, személyes kapcsolatából: játéka végig érzékenyen reagált a karakterváltásokra és a természeti jelenetek-jelenségek zenei megformálására. Különleges élményt jelentett a jól ismert darabokat a szöveggel párhuzamosan, „illusztrálva” hallani, a zene és az elbeszélés szoros egymásra utaltságában. A koncepció ugyanakkor magában hordozott némi feszültséget is. Bár a narráció tartalmilag pontosan és érzékletesen követte vagy éppen előlegezte meg a zenét, időnként zavaró hatást keltett, hogy a szöveg „belebeszélt” a zenei folyamatba. Felmerülhetne a szonettek vetítéssel való megjelenítése, mint megoldás, ám ez óhatatlanul csökkentené az előadás személyes, színházi jellegét. A vállalt forma így egyszerre bizonyult izgalmasnak és problematikusnak. Mindenesetre, aki nem ismerte a szonetteket, annak érdekes és talán új megvilágításba helyezte Vivaldi sokat hallott remekművét.
A nap utolsó eseménye, az esti koncert nemcsak a hegedű, hanem a Kelemen-Kokas-család ünnepe is volt. Először Kelemen Gáspár szólaltatta meg Mendelssohn e-moll hegedűversenyét (op. 64), majd szülei következtek: még a szünet előtt hangzott fel Nádor Mihály hegedű concertója (op. 6) Kelemen Barnabással, a második félidőben pedig Kokas Katalin zárta a hangversenyt és a napot Pjotr Csajkovszkij D-dúr hegedűversenyével (op. 35).
Kelemen Gáspár fiatal magyar tehetségként figyelemre méltó természetességgel és nyitottsággal állt a közönség elé. Játékát energikusság és bátor megszólalás jellemezte, előbbi Mendelssohn versenyművének egyik alapvető karakterjegye. A fiatalos lendület kétségtelenül ígéretes kiindulópont, ám önmagában még nem pótolja azt a mélyebb zenei fókuszt és belső összeszedettséget, amely a mű formai ívét és kifejezésbeli rétegeit igazán meggyőzően képes feltárni. Mindez azonban egy formálódó pálya természetes állomásaként értelmezhető, és Kelemen Gáspár eddigi útját figyelve joggal számíthatunk további gyors érésre és elmélyülésre.
Kelemen Barnabás előadását elsősorban az a figyelemre méltó művészi nyitottság és elkötelezettség határozta meg, amellyel időt és energiát fordított Nádor Mihály ma már szinte teljesen elfeledett kompozíciójának megszólaltatására. A koncertgyakorlat peremére szorult mű interpretációja világosan jelezte: előadása komoly felkészültséget és zenei intelligenciát igényel, még akkor is, ha a zenei anyag nem minden pillanatában kínál azonos súlyú inspirációt. Kelemen játéka így nem pusztán technikai teljesítmény volt, hanem tudatos értelmezői kísérlet, amely a darab erényeit igyekezett a lehető legmeggyőzőbben érvényre juttatni. Az est egyik külön értéke volt, hogy egy ilyen ismeretlen kompozíció élő zenei tapasztalattá válhatott.
Kokas Katalint már önmagában az aznapi fizikai és szellemi állóképességéért is elismerés illeti: a négy Vivaldi-concerto után még eljátszotta a hegedűirodalom egyik legnagyobb technikai és érzelmi kihívását jelentő művét. Délelőtt 11-kor már próbálta a Vivaldikat, a Négy évszak-koncert előtt pedig a Csajkovszkij-versenyművet. A jól ismert darabot rendkívül érzékeny hangon kezdte, hangszíne kifejezetten nőies, a szó legjobb értelmében vett feminin karakterű volt. Az interpretáció összességében kissé romantikusabb benyomást keltett, talán a megszokottnál gyakoribb csúszások miatt. Az egész napos terhelés azonban nem múlt el nyomtalanul: az első tételben kisebb memóriazavar jelentkezett, melyet nagy lélekjelenléttel korrigált, gyakorlatilag észrevétlenné téve a hibát. Az intonáció sem mindig bizonyult stabilnak, és az egyes futamok kidolgozatlansága következtében a technikai mozzanatok akaratlanul is elvonták a figyelmet a zenei mondanivalóról. A virtuóz részekben választott feszes tempók szemmel láthatóan nagy technikai terhelést róttak a szólistára, ami időnként a részletek kidolgozottságának rovására ment. Mindez egy rendkívül összetett és nagyfokú koncentrációt igénylő mű előadásában inkább pillanatnyi egyensúlyvesztésként, semmint koncepcionális problémaként volt érzékelhető. A második tétel ihletett lírája és a temperamentumos, sodró erejű finálé emlékezetes lezárása volt a koncertnek.
A szólistákat a Concerto Budapest kísérte, magas színvonalon és kifinomult stílusérzékkel. Az együttes átlátható hangzása és finom dinamikaformálása ideális keretet biztosított mindhárom versenymű számára. Keller András biztos kézzel és inspirálóan vezényelt, ügyelve az arányokra és a belső feszültségek alakulására. A karmester és a zenekar közötti összhang az est egyik fő erényének bizonyult, és döntően járult hozzá ahhoz, hogy a koncert valóban ünnepi eseménnyé váljon.
