Malina János
Március 29-én a Müpában a Concerto Budapest adott hangversenyt Keller András vezényletével. A műsoron Bernd Alois Zimmermann Photoptosis című, 1968-ban keletkezett zenekari darabja, Liszt A-dúr zongoraversenye és Mahler zenekari dalciklusa, a Dal a Földről szerepelt; a versenymű szólistája Várjon Dénes volt, a Mahler-műben pedig Vörös Szilvia és Bernhard Berchtold énekelt szólót.
A nyitószám, Zimmermann kompozíciója, egyetlen, megszakítás nélküli, megállíthatatlan hangfolyam, amely egyszerre tükrözi a szerzőre jellemző stiláris-technikai „pluralizmust” és idézettechnikát, illetve a megrendelésre komponált mű „közönségbarát” aspektusait, a briliáns hangszerelést és a gondolatok, karakterek változatosságát. A zenekar imponáló biztonsággal, a részletek gazdagságát érvényre juttatva játszott, s Keller vezényletével a befejezés hatalmas fokozása valóságos világrobbanásig vezetett.
Liszt A-dúr zongoraversenye aligha adható elő költőibben és őszintébb átéléssel, mint ahogyan ezúttal, Várjon Dénes előadói kisugárzásától áthatva, megszólalt. Már a zongora kezdő akkordfelbontásai is mérhetetlen gyengédséget és fenséges nyugalmat tükröztek, azután pedig a briliáns hangfüzérek hatottak úgy, mintha arany vagy ezüst csöppecskékből állnának – mintegy megelőlegezve az ekkor még nem ismert ráadásszám varázsos hangulatát. A zenekar pedig remek partnernek bizonyult koncentrációban, a szenvedélyek hőfokában: indulatos téma a mély vonósokban, azután az első lassú szakasz megrendültsége, sejtelmes hangzása, egészen a scherzo szakasz harci zenéjéig – mindez mintegy magába fogadta, körbefogta a zongora szólamát. Várjon, az elmélyültség művésze pedig a zene heroikus, erőt sugárzó, vagy könnyed és légies oldalát is ugyanolyan azonosulással és szuggesztivitással tolmácsolta, mint a kezdet bensőséges hangjait.
A lelkes tapsokat Várjon Dénes – hallatlan bőkezűséggel – Liszt „A Villa d’Este szökőkútjai” című nagyszabású zongoradarabjának és talán legfestőibb művének eljátszásával köszönte meg. A briliáns hanghatásokon túl a többrészes, bonyolult mű kivételesen feszes, fegyelmezett – és ezáltal még izgalmasabb és szuggesztívebb – megformálása tette előadását különlegessé.
Ha a Liszt-koncert előadását az elképzelhető tökélyhez közelinek érezhettük, akkor a hátralévő, még monumentálisabb remekmű, a Dal a Földről előadására is így emlékezhetünk vissza – a kettő együtt pedig egy igazán ritka művészi élményt nyújtó hangverseny gerincét képezte. A Mahler-ciklus tökélyét mindössze egyetlen – mondjuk így – technikai jellegű probléma csorbította kissé: a művészileg, kifejezésben igazán kiváló tenorista hangerőbeli elégtelensége vagy indiszpozíciója. Pedig a hang önmagában véve nemes, és Berchtold nem egyszer szárnyaló dallamépítkezése, dikciója, érzelmi fűtöttsége is példás volt mind a „Bordal” kozmikus nyitóképében, mind a könnyedebb-groteszkebb tételekben. Csak hát ott volt mögötte a hatalmas mahleri zenekar, amellyel hangvolumenben nem tudott versenyezni.
Más kifogást keresve sem tudtam találni ebben a megrendítő erejű előadásban. Keller zenekara a megszokott precizitással és odaadással játszott, ám a karmester ennél sokkal többre törekedett. Mahler egyik legnagyszerűbb és legnehezebb partitúrájának mélyreható ismeretében és nyilvánvaló művészi alázattal, igazi előadói költészettel idézte fel a zene kozmikus tágasságú vagy mámoros, természetet idéző vagy groteszk, élettől duzzadó vagy élettől búcsúzó pillanatait. A nagyszerűen játszó zenekar máskor is nagyszerű fúvósai közül pedig ezúttal hadd emeljem ki Kaczander Orsolyát, varázslatosan szép fuvolaszólóiért.
Keller András mellett azonban egy másik kiemelkedő művészegyéniség: a mezzoszoprán szólamot éneklő Vörös Szilvia is meghatározó szerepet játszott az előadásban. Mahler altnak nevezi azt a női hangfajt, amelyre a páros sorszámú dalokat komponálta. A világosabb hangszínű Vörös Szilvia azonban biztos művészi intelligenciával elkerülte azt a csapdát, hogy hangját sötétítéssel, túlzott vibratóval próbálja testesebbnek, „altszerűbbnek” mutatni. Nem, őt nem a hangszín, hanem a kifejezés mélysége érdekelte, és számtalan hangulati árnyalatával, megrendítő közvetlenségével a lehető legtöbbet tette azért, hogy Mahler zenéjét közel hozza a hallgatóhoz. Nagyon szép és kiegyensúlyozott énekhang, biztos és maníroktól mentes technika, nagyszerű szövegmondás és a külsőségektől mentes, visszafogott, de annál mélyebbről fakadó, annál erőteljesebb kifejezés – mindez meghatározó volt az egész kompozíció, és különösen a beethoveni emelkedettségű zárótétel, „A búcsú” megszólaltatására nézve. S mindez a teljes előadói gárda példás összjátékának részeként.
