Kovács Ilona
Ha az idei szezon minden Concerto Budapest-hangversenyén jelen lehettem volna, felelősséggel kijelenthetném, hogy ez volt évaduk legjobb koncertje, így azonban „csak” azt írhatom, hogy egyik legnagyszerűbb hangversenyét adta a zenekar május 17-én a Művészetek Palotájában. Minden adott volt a sikerhez. Két olyan művet szólaltattak meg, melyek műfajukban a csúcsot jelentik: Johannes Brahms D-dúr hegedűversenye (op. 77, 1878) töltötte ki az est első felét, míg a szünet után a Ludwig van Beethoven életművében is kimagasló Missa solemnis (op, 123, 1819–1823) hangzott el.
Nemcsak a műsorválasztás, hanem az előadók is szavatolták a minőséget. A Hegedűverseny szólistája Szergej Krilov orosz-olasz hegedűművész volt, akit 2021-ben hallottam először a Concerto Budapesttel, akkor Sosztakovics versenyművének szólóját játszotta. Krilov azóta is fellépett már az együttessel, így elmondható, hogy rendszeresen visszatérő vendége a Concerto Budapestnek. Talán ez is közrejátszott abban, hogy hallhatóan nagy volt az összhang a szólista és zenekar között, ez pedig nagyban a karmester, Keller András érdeme is volt, aki remekül irányította muzsikusait. Brahms művének zenekari szólama ugyanis nem kíséret, a mű voltaképpen szimfónia hegedűszólóval, két teljesen egyenrangú partner szól egymást kiegészítve. Jó példa erre a 2. tétel indítása, ahol nem a hegedű, hanem az oboa mutatja be a főtémát. (Ezúttal Horváth Béla játszotta a szólót – gyönyörűen.) A zenekar érzékenyen követte Krilov minden rezdülését, és tartalmas párbeszédeket hallottunk a mű egésze során. Krilov igényesen játszott, ami olyan apró jelekben is megmutatkozott, minthogy a mű elején és a 2. tétel elején is hangolt. Hegedülésének dinamikája és színkészlete egyaránt nagyon széles skálát mutatott, érzékeny tagoltság és finom rebbenések jellemezték előadását, amellett, hogy Krilov virtuozitása kápráztató volt. Az egykor „a hegedű ellen elkövetett merénylet”-nek titulált, hegedűtechnikailag rendkívüli nehézségeket támasztó versenymű Krilov interpretációjában egyáltalán nem tűnt nehéznek, játszi könnyedséggel szóltak a nehéz kettősfogások és futamok. Nem volt kétséges – világsztársztár hegedülését hallottuk. Természetesen nem úszta meg ráadás nélkül (valószínűleg nem is akarta), és egy viszonylag ritkán hallható művel – Eugene Ysaÿe 2. szólószonátájának zárótételével – köszönte meg a tetszésnyilvánítást. A belga hegedűművész ebben a – Fúriák címet viselő – tételben a Dies irae gregorián szekvenciát parafrazeálja, ahol a rejtett és nagyon is nyilvánvaló többszólamúság megvalósítása az egyik legnagyobb kihívás az előadó számára.
Az est második felében, a monumentális Missa solemnis előadásában a végig kiválóan játszó Concerto Budapesthez a Magyar Rádió Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán) és négy szólista csatlakozott: Pasztircsák Polina (szoprán), Schöck Atala (alt), Bernhard Berchtold (tenor) és Bakonyi Marcell (basszus). Beethoven a partitúra elejére „Szívből fakadt – bár a szívekig hatna” és a végére írt „Könyörgés külső és belső békéért” feliratokban is érzékeltette, hogy világnézeti és zeneművészeti értelemben is átélt hangzásra törekedett. Ez a mű bensőséges áhítatot és szenvedélyes energiakitöréseket egyaránt hordoz, előadása igazi próbatétel a szólisták, a zenekar és a kórus számára. Az előadók Keller András vezényletével elsőrangúan szólaltatták meg a darabot, mély átéléssel vezették a hallgatóságot a jóval több mint egyórás kompozíción.
A Magyar Rádió Énekkara világszínvonalú teljesítményt nyújtott, Pad Zoltán karigazgató ismét – immár sokadjára – kiválóan felkészítette kórusát. Hangzásuk tiszta és minden tekintetben kiegyensúlyozott volt, a homofon részek és a fúgák is szikrázó tömörséggel szóltak. Nagy örömömre ezúttal autentikus latin kiejtéssel énekelték a mise szövegét. A szólista-énekesek is kiemelkedően teljesítettek. Pasztircsák Polina ragyogó szopránja tiszta fénnyel árasztotta el a nagyívű dallamokat. Schöck Atala telt, meleg altja szinte emberközelivé varázsolta az ima-dallamokat; a Benedictus finom pianói alatt karizmatikus hangvétellel szólalt meg. Bernhard Berchtold tenorja erős és lendületes volt: örömmel töltötte be a Gloria szenvedélyes szakaszait, és a visszafogottabb részekben is megőrizte kifejező teltségét. Bakonyi Marcell mély basszusa méltósággal bírta a drámai mélységeket; az „Agnus Dei” zárósoraiban határozottan, ugyanakkor emberi drámával szólalt meg.
Beethoven miséje nemcsak az előadóknak kihívás: a közönség számára is komoly szellemi erőpróba a hosszú művet végigkövetni. Volt, aki nem is várta meg a mű befejezését és már a tételközi szünetekben többen elhagyták a hangversenytermet. Pedig a mű vége felé, a Benedictus tételben igazi meglepetés várt a közönségre. A zeneszerző Áhítattal kérte játszani a Sanctus-Benedictust, és az ima meghallgatását egy gyönyörűséges hegedűszóló szimbolizálja. Ezt pedig most nem a koncertmester, hanem a leghátsó pultból felálló Szergej Krilov játszotta – szívhez szólóan, ihletetten és végtelenül szuggesztíven. Felejthetetlen pillanatokat varázsolt a színpadra. A Missa solemnis Beethoven eszmeiségéhez méltó, magasztos előadásban hangzott fel, az utolsó, „dona nobis pacem” béke-zenéjének aktualitása pedig szívbe markoló fohásszá emelte a mű végső kicsengését.
