Malina János
A Concerto Budapest december 20-án tartott, Keller András vezényelte karácsonyi Csajkovszkij-koncertje olyan nagy érdeklődést keltett, hogy egy esti és egy délutáni előadást is kellett belőle tartani, s szerencsésnek tarthatom magam, hogy a 3 órás hangversenyre jutott számomra sajtójegy (melyet ezúton is köszönök). A program eleve nagyszabású volt: a Rómeó és Júlia-nyitányfantázia után a b-moll zongoraverseny következett Berecz Mihály szólójával, a szünet után pedig előbb a Variációk egy rokokó témára csendült fel Várdai István közreműködésével, majd zárószámként a Csipkerózsika-szvit következett; ezzel azonban nem ért véget a koncert, mert Kellerék bőkezűen öntötték a ráadásokat, mindösszesen hat Csajkovszkij-tételt, többségükben persze a Diótörőből, az utolsó tapsok 6 óra körül haltak el.
A nyitányfantáziából áradó, sodró erejű szenvedélyt meggyőzően idézte fel az együttes, bár az első pillanatban a tempó valamelyest túlhajtottnak tetszett. Emellett kisebb egyensúly-problémák is adódtak, de ezek lehet, hogy egyszerűen a Zeneakadémia akusztikai sajátosságaiból adódtak, amelyek még hallhatóbbá váltak, mióta nagyzenekarok MÜPA-beli koncertjei hozzászoktattak minket az ottani, váratlan rezonanciáktól mentes, kiegyenlített és egyenletes hangzáshoz.
Nagy várakozással tekintettem Berecz Mihály játéka elé a b-moll versenymű szólistájának szerepében. Talán megkockáztathatom, hogy Bereczet a maga lenyűgöző sokoldalúságával és játékának elmélyültségével nem elsősorban egy ilyen, csillogó külsőségekben tobzódó – bár rendkívül ihletett és tartalmas – alkotás tipikus előadójaként képzeljük el. Sikerült azonban megint egyszer meglepnie bennünket – mégpedig nem is elsősorban azzal, hogy egészen egyéni módon tudta ötvözni a mű robusztus jellegének hangsúlyozását a maga alkati karcsúságával és a kifejezés rá jellemző finomságával és differenciáltságával, hanem leginkább azzal a fajta ritmikai-agogikai szabadsággal, amely a száz-százhúsz évvel ezelőtti hangfelvételeken akár hangszerszólisták, akár dal- és operaénekesek, akár zongoristák játékára is rányomta bélyegét – egy olyan előadói magatartást, amelyet azóta – akár a vonósok vagy énekesek portamentóit – sokan és sokszor bélyegeztek meg szabadosságként. Berecz Mihályt mintha ennek a szinte korlátlan előadói szabadságnak és szuverenitásnak a felfedezése izgatná mostanában.
A zongoraverseny a maga egészében a szólista és a zenekar harmonikus kapcsolatának és számos részletszépségnek – plasztikusan megformált karaktereknek, szárnyaló oboaszólóknak, delikát hangsúlyoknak, a lassú tétel vallomásos líraiságának, a szólista elementáris virtuozitásának – köszönhetően szuggesztív, élő-lélegző interpretációban szólalt meg. A közönség lelkes tapsait a szólista azzal köszönte meg, hogy eljátszotta Bach Goldberg-variációinak témáját. Ez az elmélyült, és minden tekintetben szabad, sőt rögtönzésszerűen ható zongorázás – Berecz díszítései „korhűek” voltak, ám az ismétléskor nem játszotta ugyanazt – egyszersmind rámutatott arra, hogy a Csajkovszkij-versenyműben nem véletlenül hallottuk játékát szokatlanul szabadnak, egyszersmind pedig napvilágra került ennek a kötöttségeket lerázó megközelítésnek a másik gyökere: a zongoristának a historizmus terén való tájékozódása, ottani tapasztalatai.
A Rokokó variációknál derűsebb zenét – talán a Diótörő tánctételeitől eltekintve – nem írt Csajkovszkij, de mások sem sokat. Ennek a műnek a magánszólamát játszotta el Várdai István valósággal mennyei tökéllyel és csiszoltsággal. Ez a tökéletesség persze nem csupán technikai tekintetben értendő, hanem – többek között – a magamutogatástól mentes kitárulkozás őszinteségében, a csellózás túlszárnyalhatatlan énekszerűségében és a boszorkányosan virtuóz effektusok megszólaltatásának anyagtalan könnyedségében. Várdai igazi, nagy, érett mesterként mutatkozott meg ebben a darabban. A makulátlanság érzetéhez persze a zenekar hasonlóan maximális koncentrációja és áttetsző, tiszta játéka, a rendkívül érzékenyen kikevert. erőteljes vagy sejtelmes hangszínek – no meg Klenyán Csaba néhány leírhatatlanul szép klarinét-gesztusa – is nagyban hozzájárultak.
A Csipkerózsika-szvit mindezek után oldottabb, könnyedebb – ugyanakkor, színpadi zene lévén, erősen képszerű – levezetésként működött a két versenymű után. Különösen szuggesztív vizuális asszociációt keltett a II. tétel, a „Pas d’action” a maga feltartóztathatatlan lendületével és a libbenő, fehér kelmék látványának felidézésével, a IV., „Panoráma” tétel a maga szenvedélyes színeivel, no meg a záró keringő.
Ezt követte azután a hat ráadás, amelyeket Keller András egyre inkább elfúló hangon konferált be, a fáradtság azonban sem az ő vezénylésében, sem a zenészek játékában nem volt tetten érhető.
