Concerto Budapest 2023.október 27. Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
33

Malina János

Kiemelkedő hangversenyélményben volt részük azoknak, akik jelen voltak a Concerto Budapest október 27-i hangversenyén a Müpában. A romantikus műsor első felében a 19. század közepén – vége felé keletkezett rövidebb kompozíciók csendültek fel, míg a második részben Mahler 4. szimfóniáját adta elő az együttes Takács-Nagy Gábor vezényletével.
A nyitószám Schumann 1847-ben írt Genoveva-nyitánya volt, s már ez magával ragadta a hallgatót finom artikulációjával, a lassú rész érzéki sűrűségével és a zárószakasz pátoszmentes hősi karakterével. No meg a zenekar játékának összecsiszoltságával, precizitásával.

A nyitányt két szorosan összetartozó darab követte: azonos szerző művei, amelyekben közös a spanyolos kolorit, és mindkettő szólóhegedűt foglalkoztat. Saint-Saëns Havanaise és Bevezetés és rondo capriccioso (a műsorfüzetben hibásan csak „Rondo capriccioso”) című művéről van szó, melyeknek szólistája egyaránt Teo Gertler volt.

Ritkán emlegetem zenekritikában a fellépő művészek zsenge vagy éppen magas életkorát, mert úgy vélem: ha valaki úgy dönt, hogy egy nyilvános hangversenyen a közönség elé lép, akkor vállalja az összehasonlítást bármilyen életkorú kollégájával; nem azt várja, hogy „ahhoz képest” ítéljük meg a teljesítményét. Hiszen bántó dolog azt sugallni, hogy valaki „milyen koros, de még mindig jól játszik/énekel”, és leereszkedő arra utalni, hogy valaki „milyen fiatal, de már úgy zenél, mint egy »nagy«”. A pozsonyi születésű Teo Gertler esetében azonban nagyon nehéz nem megemlíteni, hogy egy 15 és fél éves fiúról van szó, aki ugyan minden igényt kielégítő „csodagyerek”-pályafutást tudhat maga mögött, játékában és viselkedésében azonban semmi, de semmi nem utalt ennek a fogalomnak a negatív mellékzöngéire. (Az angol „prodigy” szó kevésbé visszás, de hát magyarul nem úgy mondjuk.)

Teo Gertler – ennek demonstrálására a két darab (de különösen a Bevezetés és rondo capriccioso) bőségesen kínált lehetőséget – ragyogó virtuóz, ám hiányzik belőle minden magamutogatás; másfelől viszont játéka tökéletes érettséget mutat mind szorosan vett zenei tekintetben, mind pedig a kifejezés mélysége szempontjából. Emellett hangja egyszerre telt és szárnyaló minden regiszterben, intonációja kettősfogásokban is makulátlan, és egyáltalán, jelentékeny egyéniségének kisugárzásával megszakítás nélkül magához vonzza a hallgató figyelmét. Ha az ismertetőszöveg szerzőjének zsurnalisztikus fordulatát, hogy tudniillik Gertler „már most olyan jó, ha nem jobb hegedűs”, mint a darab eredeti címzettje, Sarasate (kiemelés tőlem – M. J.), nehéz is komolyan venni, az valóban nyilvánvaló, hogy kimagasló tehetségű előadóművészről van szó. S egy valamit még mindenképpen meg kell említeni a két darab előadásával kapcsolatban, tudniillik a szólista és a karmester, illetve a zenekar teljes időbeli és zenei szinkronját, és azt a gyengédséget és tiszteletet, amelyet Takács-Nagy Gábor minden gesztusa kifejezett Teo Gertler iránt – ne feledjük, hogy ő is hegedűsként kezdte pályafutását.

A Mahler-szimfóniák közül köztudottan a 4. apparátusa a legszerényebb, és más okokból is ez áll a legközelebb a kamarazenei gondolkodáshoz. Kézenfekvő a gondolat, hogy ez különösen vonzóvá tette Takács-Nagy Gábor számára, s hogy ennek az affinitásnak is szerepe volt a műsorválasztásban. Nos, a hallottak ezt teljes mértékben igazolták. Az I. tétel egyaránt elbűvölte a hallgatót varázslatos atmoszférájával, a dallamívek és az agogika megformálásának érzékenységével, különösen pedig a visszatérés pillanatának földöntúli finomságával. A scherzo groteszk disszonanciái, harsány és nyers világa nagyszerű kontrasztot képviselt a szomszédos tételekkel szemben. A lassú tétel az 5. szimfónia Adagiettójának hangját előlegezte meg ebben az előadásban; az előadás olvadékonysága, simogató hajlékonysága, páratlan szenzitivitása pedig ismét aláhúzta a karmester és a zenekar között fennálló tökéletes összhangot és megértést. A fagottok hosszú, eksztatikus tercmenete és a csellószólam szépséges megszólalásai csak kiragadott példái a ragyogó egyéni teljesítményeknek. A zárótételben pedig Pasztircsák Polina megjelenése teljessé tette a mennyei emelkedettség zenei képét. Szinte súlytalanul karcsú, mégis tartalmas éneklése, egész lénye tökéletesen fejezte ki a szerző által előírt gyermeki naivitást, miközben éneke ritkán tapasztalható természetességgel, mintegy zenekari szólamként épült bele a teljes hangzásba és a zenei folyamatba. A közönség lelkes ünneplése méltó módon koronázta meg az estét.

*

Utóhang. Bizonyára mindenkinek ismerős a következő kis abszurd gyöngyszem Ionesco A kopasz énekesnő című darabjából: „MRS. SMITH: … kapitány úr, helyezze kényelembe magát, vegye le a sisakját, és üljön le. A TŰZOLTÓ: … Szívesen leveszem a sisakomat, de leülni nincs időm. (Leül, de nem veszi le a sisakját)”. Nos, valami ilyesmin derülhettünk a mostani hangversenyen is, amelyet versmondással tettek változatosabbá. A műsorfüzet szerint a közönség – Für Anikó színművésznő előadásában – két Babits-vers és a Mahler-szimfóniában feldolgozott német népköltés „elhangzására” számíthatott; ugyanakkor a csak angolul értők egy betétlapon csupán az egyik vers és a népköltés angol fordítását kapták kézhez; viszont a művésznő valójában csak a két Babits-verset adta elő (tehát pontosan az a szöveg nem volt hallható magyarul, amely szervesen kapcsolódott volna a hangverseny műsorához). Természetesen a – német nyelvű – énekes megszólaltatás is „elhangzás”, de akkor mire vonatkozhatott a műsorfüzet „Halász Péter nyersfordítása alapján” kitétele? És vajon miért jutott hozzá a népköltés fordításához az angolul értő hallgató, a magyarul értő meg miért nem?