Concerto Budapest – 2023. január 19. Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
10

Fittler Katalin

 

„Átjárások” – ezt a címet is adhatnánk ennek a koncertnek, s valljuk meg: sok más társának. Mert úgy tűnik, korunk művészei szívesen mozognak határvidékek területén, lett légyen szó stílusról, műfajról, alkotó és/vagy előadói tevékenységről. A vendégkarmester, a norvég Arvid Engegård – csakúgy, mint a zenekar művészeti vezetője, Keller András – mindmáig pódiumművész hegedűsként is. A műsor második számának szólistái – Benyus János, Tóth Bálint, Lakatos Péter és Hamar Máté – főállásban zenekari művészek, most azonban arra vállalkoztak, hogy mind újabb közönségréteggel ismertessék meg Schumann négy kürtre és zenekarra írt versenyművét, amelynek a szerző a Konzertstück címet adta. A Favoritok bérlet sajátossága, hogy szóhoz jut társművészetként az irodalom is, amennyiben a sorozat valamennyi estjén fellép az Örkény Színház egy művésze is (ezúttal Csuja Imre), és a zenei anyaggal valamiféle kapcsolatba hozható irodalmi alkotásokkal színesíti az élményt. Ezúttal bukovinai magyar ráolvasó-gyógyító rítust hallhattunk, két Ady-verset, s egyet-egyet Kosztolányi Dezsőtől és Jékely Zoltántól.

Ki-ki eldönthette, kit-mit „favorizál” leginkább: szerzőt, előadót, avagy műsorszámot. Mindenesetre, ismét méltán megérdemelt nagy sikerrel fogadta a hallgatóság az összprodukciót. Brahms repertoár-darabnak számító műve nyitotta a programot (Variációk egy Haydn-témára), majd Schumann említett Konzerstückje következett, a szünet után pedig a Petruska kalauzolt Stravinsky hangszín-gazdag, láttató zenei világába. Valamennyi hangszeres jelentős szereplőnek érezte magát, odaadóan, rendkívüli kidolgozottsággal játszották szólamukat, arányosan illeszkedve a kialakuló hangzás-egészbe. Közülük is kiemelkedett Mali Emese, akinek előadásában a zongoraszólam máskor elsikkadó részlet-szépségei jelentettek ritka élményt.

Érdemes felfigyelni Keller András zenekarnevelésében nemcsak a „műsorpolitika” átgondoltságára (tudatos koncepciójára), hanem arra is, hogy szívesen hív rendszeresen visszatérő vendégművészeket: szólisták mellett karmestereket is. Arvid Engegård és a zenekar kapcsolata sem újkeletű, és e muzsikus barátság érezhetően „átjött” a nézőtérre. (Aki – akár felkészülés gyanánt, akár a koncert hatására – részletesebben akart tájékozódni a művész pályájáról, sajátos tapasztalatra tehetett szert.) Korántsem tartozik abba a népes táborba, amelynek tagjai tényekkel-adatokkal dokumentálják munkásságukat. Legfontosabbnak azt tekinti, hogy a muzsikus személyiségére döntő hatást gyakorló Végh Sándorral való kapcsolatát hangsúlyozza. Önmagában ez sem ritkaság – főként fiatalok hivatkoznak szívesen nagynevű mentorra, avagy annak hiányában olyan világnagyságokra, akiknek mesterkurzusán részt vettek. Engegård viszont kétségkívül a méltó tanítványok egyike, amennyiben magáévá tudta tenni azt a szemléletet, amely az előadó mindenkori teljesértékű (mondhatni, odaadó) jelenlétét az értékes zenélés alapkritériumának tekinti. Ez korántsem elvi kérdés csupán, avagy elhatározás kérdése – az együttműködés, a Camerata Salzburg hangversenymestereként Végh Sándor irányításával eltöltött évek eredményeként magatartásból személyiségjeggyé vált nála.

A koncertlátogató – természetesen – kihasználja azt a lehetőséget, hogy próbálja „ellesni” a művészek, az előadás „titkait”. Engegård „titka” ez a mindenkori műsorszám iránti elkötelezett felelősség, amely vonzónak bizonyul muzsikus-partnerei számára. És az a „belső figyelem”, amelynek nyomára egy interjú olvasásakor bukkantam. Hangfelvételek sokaságának hallgatása során „fedezte fel” magának Végh Sándort, s határozta el, hogy nála akarja továbbképezni magát. És mint kiderült, az idő – a pálya – visszaigazolta a hallás általi döntés meghatározó jelentőségét.
Napjaink koncertlátogatói között mind kevesebben vagyunk, akiknek még van személyes koncertélményük Végh Sándorral (karmesteri minőségben), a hegedűs-teljesítményt egykori felvételek őrzik. Pedagógiai munkásságának gyümölcseit tovább örökítik mindazok, akik szólistaként vagy együttesében játszottak az irányításával. Igaz, a „munkásság” és az „irányítás” nem igazán találó meghatározás. Inkább az a különleges kisugárzás, ami a zeneszeretetéből fakadt. E tekintetben méltó tanítványa Engegård, akinek vezényletével olyan együttes játszott, amelynek valamennyi tagja érezhetően „megszólítottnak” érezte magát. Örömzenélést hallottunk az első hangtól az utolsóig.

A Concerto Budapest tagjai között szép számmal vannak olyan muzsikusok, akik jelentős kamarazenei múlttal és/vagy jelennel rendelkeznek. A zenekar éves programjaiban immár hagyományosan szerepelnek különböző címmel meghirdetett egésznapos programok is, amelyek lehetőséget biztosítanak a szólista-rangú fellépésre csakúgy, mint a kamarazene-irodalom mind alaposabb feltérképezésére. Az igényes munka rendszeressége is hozzájárul ahhoz, hogy szinte lehetetlent nem ismerően, fáradhatatlanul muzsikáljanak. És ezekhez a tartalékokhoz csatlakozott a játéköröm, amelyben műsornak, vendégközreműködőnek egyaránt nagy szerepe van.