Kovács Ilona
A Concerto Budapest szervezésében április 3-án került sor idén az immár hagyományosnak mondható koncertsorozatukra, melynek keretében kizárólag Wolfgang Amadeus Mozart művei szólaltak meg. A zenekar zeneigazgatója, Keller András kezdeményezésére és művészeti vezetésével 2018 óta hódolnak egy teljes napon át Mozart művészetének, melyen ezúttal is számos kiváló együttes és szólista lépett fel. A mostani rendezvénysorozat hat felnőtt- és egy gyermekeknek szóló koncertet foglalt magába, melyekre a Zeneakadémia Nagytermében és a Solti Teremben került sor, Simon Izabella zongoraművésznő „varázsórát” ígérő gyermekmatinéjára pedig a Kupolateremben gyűltek össze az érdeklődők. Egy nap természetesen nagyon kevés, hogy Mozart életművét a maga teljességében bemutassa, arra azonban mindenképpen elegendő, hogy a változatos műfajoknak köszönhetően némi betekintést nyerhessünk az 1756–1791 között élt „égből pottyant” zseni művészetébe. Számára mindegy volt, hogy a megnyilatkozás műfaja szonáta, vonósnégyes, szimfónia, versenymű, opera, vagy éppen mise, ő mindenben remekműveket alkotott.
A 14.00 órakor kezdődő hangversenyen az Anima Musicæ Kamarazenekar (művészeti vezető: G. Horváth László) két B-dúr kompozíciót kínált, melyek még Mozart szülővárosában, Salzburgban keletkeztek. A Baráti Kristóf szólójával felhangzott B-dúr hegedűverseny (1775 –K. 207) az öt Mozart-hegedűverseny közül a legkorábbi és a legkevésbé játszott. A hegedűművész nyilván ezért (és talán sűrű hangversenyprogramja miatt) játszotta kottából a Mozart-concertót. Játéka a legteljesebb pompájában állította elénk a salzburgi mestert. Tökéletes frazeálás, változatos karakterek és bámulatos muzikalitás jellemezte interpretációját. Hegedűhangja szárnyalt a Zeneakadémia nagytermében, és ahogy tőle már megszoktuk, most is világszínvonalú produkciót nyújtott át. A második B-dúr mű a K. 319-es szimfónia (1779 – 3. tétel: 1785) volt, mely szintén ritkán szólal meg a koncertpódiumon. (Ez a szimfónia egyébként sok egyéb szépsége mellett azért is figyelemre méltó, mert a 2. tételében hallható az a szinte Mozart névjegyévé vált négyhangos, feltehetően gregorián motívum, amit a gyermekkori művektől a Jupiter-szimfóniáig (K. 551) számos művében megtalálhatunk.) A kamarazenekar előadásában remekül érvényesült a műből folytonosan áradó érzelmek és indulatok sokfélesége, előadásukra – ha egyszóval kellene jellemezni – az igényesség talán a legjobb szó. Csak a kürtösök csaltak mosolyt olykor a közönség arcára, mert intonációjuk némiképp egy másik Mozart-művet, nevezetesen az Ein musikalischer Spass (Falusi muzsikusok) (K. 522) című szextettet juttatta a hallgató eszébe…
15.30-ra a Solti terembe gyülekezett a közönség, hogy Mozart kamaraműveiből hallgassanak meg hármat. Először a komponista egyik legsötétebb hangulatú kamaraalkotása, az e-moll hegedű-zongoraszonáta (1778 – K. 304) szólalt meg, Keller András és Jevgenyij Koroljov (a Concerto Budapest rendszeresen fellépő vendégművésze) előadásában. Nemcsak borongós hangvétele miatt különleges ez a szonáta (ami nem csoda, hiszen a zeneszerző ekkoriban veszítette el édesanyját), hanem kéttételessége és hangnemválasztása miatt is: érett művei közül ez az egyetlen kompozíciója e-mollban. Rokonszenves volt Koroljov játékában, hogy csak minimális pedált használt, nem is illett volna az elmosódott hangzás a darab szomorúságához. Keller András és Koroljov remekül megértették egymást, interpretációjukon látszott, hogy nagyon hasonlóan gondolkoznak Mozartról, és erről a konkrét szonátáról. A folytatásban Koroljov és Ljupka Hadzigeorgieva előadásában csendült fel a négy kézre írt F-dúr szonáta (1778 – K. 497). Meglehet, hogy nem Steinwayhez, hanem lágyabb hangzású és más billentésű hangszerhez szoktak az előadók, esetleg nagyobb teremhez, mert játékuk szokatlanul hangosnak és keménynek hatott. Ráadásul sok futamot nem játszottak ki, és volt néhány zavaró melléütés is. Koroljov végül a harmadik darabnak, a Figaro házasságával egy évben komponált Esz-dúr zongoranégyesnek (1786 – K. 493) is közreműködője volt, ahol ezt a billentési keménységet már nem érzékeltem. (Állóképességének ékes bizonyítéka, hogy az esti zárókoncerten még a c-moll zongoraverseny szólóját (1778 – K. 491) is eljátszotta.) Ez mindenekelőtt a kamarapartnereihez – Keller András (hegedű), Szűcs Máté (brácsa), Kokas Dóra (gordonka) – való maximális alkalmazkodását mutatja. A hegedű és a zongora dominál az alkotásban, míg a brácsa és a cselló inkább csak kommentárt fűz a zenei eseményekhez és kiegészíti a másik két hangszert. Az alkalmi kvartett előadásában szépen sikerült a 2. tétel vallomásos zenéjének megfogalmazása és a zárótétel felhőtlen jókedvének megmutatása.
17.00 órára a kissé hosszú nyúlt kamarazenei koncert miatt alig ért át a közönség – ismét – a Nagyterembe, pedig igazán kár lett volna elmulasztani a c-moll mise (1783 – K. 427) előadását. Mozart egyik legnagyszerűbb műve ez, még akkor is, ha a zeneszerző nem fejezte be. (Bár ki tudja, hogy valójában be akarta-e fejezni? Lehetséges, hogy nem időhiány miatt nem írta tovább… Schubert „Befejezetlen” szimfóniájánál is hasonló gondolatok vetődhetnek fel.) A töredékes c-moll mise így is – a csak részben elkészült Credo és az Agnus Dei hiányának ellenére is – teljesnek hat, időtartama közel egy óra, a végén pedig egy hatalmas fokozással fejeződik be. A művet sokan, többféle módszerrel próbálták teljessé tenni. Ezúttal annak a Richard Maundernek a kiadásában hallottuk a misét, aki a szintén befejezetlen Requiem (K. 626) hiányos részeinek egy újabb megfogalmazására is kísérletet tett. Mozart sokféle forrásból merített a mise megírásához: jelen van az opera seria, J. S. Bach és Händel művészete iránti tisztelete és természetesen saját korának operanyelvezete. A művet kiváló művészek tolmácsolták: Chantal Santon Jeffery és Szutrély Katalin énekelte a szoprán szólókat, Megyesi Zoltán volt a tenor, Najbauer Lóránt a bariton szólista, közreműködött a Purcell Kórus és a Concerto Budapest, a karmesteri pulpitusról pedig Vashegyi György irányított. „Modern” zenekar játszott majdnem historikusan – minimális vibrátóval és részben korhű hangszereken, érzékeny „kommentárokkal” és kísérettel támogatva a szólistákat, akik remekeltek. A hölgyeknek látványosan „gyilkos” szólamokat írt a komponista: a gazdag díszítések sokasága mellett a szopránoknak szokatlan, egymástól hatalmas távolságokat bejáró ugrásokat kell teljesíteniük (mint később például Fiordiligi 1. felvonásbeli áriájában hét évvel később a Così fan tutte-ben). Ebben kétségtelenül Szutrély Katalin volt a jobb, akinek mélységei és magasságai is egyaránt biztosan szólaltak meg, hangjának rendkívül sok árnyalatát mutatta meg, többek között a Laudamus te szólórészben. Apró dolog, de azt is nagyon szimpatikusnak találtam, hogy ő kottával a kezében végigkövette a művet, akkor is, mikor nem énekelt. Megyesi Zoltán – mint mindig – most is csúcsteljesítményt nyújtott, a Benedictus szólista-kvartettjében pedig Najbauer Lóránt is megnyilatkozhatott. Ki kell emelnem a nagyszerű Purcell Kórust. Az énekkar bámulatos muzikalitással, lefegyverző érzékenységgel mutatta meg a c-moll mise változatos zenei világát, melyben egyszerre volt jelen a hagyomány és a szabadság, a dús és a kontrasztgazdag hangzás. Vashegyi György ezzel az előadással egy újabb oldalt jegyezhet fel pályafutásának aranykönyvébe.
