Fittler Katalin
Hat nappal a Zeneakadémián rendezett évadnyitó koncertjüket követően, Müpa-beli ünnepi évadnyitó rangú esttel folytatta fellépés-sorozatát a Concerto Budapest, ezúttal Rácz Zoltán vezényletével, aki egy műsorszám erejéig szólistaként is szerepelt.
A Favoritok-bérlet nyitóestje azt példázza, hogy a sorozat elnevezése ezúttal többfunkcionális: egyaránt favoritok a szerzők (műveikkel) és az előadók (interpretációjukkal). Ráadásul az is kiderült: ezt a programot maguk az előadók is favorizálják…
Pedig első olvasásra némi furcsállni valót is találhattunk benne – Bernstein-keretben Penderecki és Bach?! A realizálás viszont meggyőző erejű volt, egyik örömforrás követte a másikat.
A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a nézőtér első három sorának (A, B, C) felszámolásával megnövelték az amúgy is nagy terjedelmű pódiumot, indokoltan: a nagylétszámú előadógárda így „kényelmesen” elfért – amely kényelem elsődleges hozadéka, hogy a hangszerelések maximálisan érvényesültek, vagyis, arányosan emelkedtek ki az össz-hangzásból a szólóállások, és szólisztikus játszanivalójukkal az egyes hangszercsoportok.
Koncertmesterként Homoky Gáborra ismerhettünk (akit egyébként kamaramuzsikusként gyakran brácsásként hallunk), ő rendkívül energikusan inspirálta muzsikustársait, kiváltképp a műsor szívhez szóló különlegességében, J. S. Bach d-moll (kéthegedűs) kettősversenyének átiratában, ahol szólistaként vibrafonon Rácz Zoltánt és a Concerto ütős szólamvezetőjét, Fábry Boglárkát hallhattuk. Ezt – stílszerűen – kisegyüttes játszotta, kedvvel, lendülettel (talán csak az ülő vonósok, a csellisták dinamizmusa maradt le kissé partnereikétől). Megint csak megtapasztalhattuk, mennyire nagy szerepe van a tényleges hangzásban a koncepciózus elképzelésnek! Legatókat „hallottunk”, miközben „láttuk”, hogy diszkrét-szeparált hangok sorjáznak egymás után, továbbá a jól megválasztott dinamika és a pedálhasználat segítségével olyan változatos „puhaságú” tónusokat produkáltak a szólisták (azonos verők használatával), hogy megerősödött a hitünk a zenei fantázia hatásának korlátlanságában.
A programban kiemelten hirdetett szólista a litván Mūza Rubackytė, aki kirobbanó fiatal tehetségként éppen 40 éve nyert nagydíjat a budapesti Liszt-Bartók Nemzetközi Zongoraversenyen. Krzysztof Penderecki Zongoraversenye jelentős erőpróba valamennyi előadó számára. A szerző első (s egyetlen) zongoraversenyének komponálására hetvenedik évéhez közeledve vállalkozott. A monumentális mű „sorsát” történelmi esemény (2001. szeptember 11.) érzelmi hatása befolyásolta – majd a nem egyértelműen lelkes fogadtatás hatására 2007-ben némi átdolgozást követően jött létre új verziója, amely most magyarországi bemutatóként hangzott el. Rubackytė repertoárján régóta szerepel – lenyűgöző volt otthonossága a kompozíció egészében. Itt volt igazán hasznos a megnövelt pódium – plasztikusan érvényesültek a kompozíció azonos hangszerelésű visszatérő elemei, s ezáltal mintegy háromdimenziós hangtérképen tudtunk tájékozódni a nagyformában. És kijár az elismerés a felkészült muzsikusokon túl az egyébként gyakran (jogosan) ostorozott közönségnek is: a kortárs kompozíciót dicséretes figyelemmel (zavaró zaj- és zörejeffektusoktól mentesen) hallgatta végig.
Bernstein Candide-nyitányának elementáris hangzásvilágához hasonló intenzitású muzsikálással kápráztatta el a közönséget a West Side Story táncfüzérének előadásával a nagyzenekar (játékosainak többsége a Bach-mű alatt gyűjthetett hozzá erőt-energiát). Nehéz lett volna lemérni, az előadók vagy a hallgatók számára jelentett nagyobb örömet a pezsgő muzsika. Mert a játék-örömöt nem lehet „megjátszani”!
Rácz Zoltán és a Concerto Budapest összjátékában a plasztikusan érvényre juttatott ritmikusság egyszerre volt létfeltétel és létszükséglet – ennek is része lehetett abban, hogy kivételes atmoszférát árasztott a produkció egésze. Csak azt sajnálta a (leginkább a földszintet betöltő) közönség, hogy nem kapott ráadást… legalább a Cha-cha-chát, útravaló dúdolni valóként.
