Fittler Katalin
BFTZ 168 – a hazánkban legrégebben alapított, ma is működő zenekar fennállásának 168. évfordulójára emlékeztetett az „Ünnepi Nagykoncert”-nek hirdetett rendezvény. Karmesternek az együttes nyolcadik elnök-karnagyát hívták meg, Rico Saccanit, aki szívesen emlékezik vissza arra a két évtizedre, amelyet a Magyar Állami Operaház égisze alatt töltött (1985-től első vendégkarmesterként, majd 1996-tól a megtisztelő cím birtokosaként). Eredetileg a műsort kezdő mű ősbemutatóját maga a szerző, Kovács Zoltán (az együttes fagottosa) vezényelte volna, ám a covid „felülírta” a tervet, így Dénes István irányításával került közönség elé a Ludus luminis (A fények játéka). A megrendeléssel azt a hagyományt kívánták továbbéltetni, hogy a zenekar az új magyar zene „mindenkori elkötelezett támogatója”, mint a műsort tartalmazó szórólapon olvashattuk.
A műsor további részével – mint bármely összeállítással – el lehet számolni, indítékokat keresve/találva a választásra, s abban a reményben, hogy az ünnepeltek kedvére való, tudomásul lehet venni. Mindazonáltal nem tagadom: szívesebben hallottam volna magyar estet. De a Ravel-zongoraversenyt követő amerikai második félidő a vendégkarmester iránti gesztusnak is tekinthető (az olasz származású amerikai Rico Saccani önéletrajzának címe: „Made in Italy: The Story of an American Conductor”) – és összességében borítékolható volt a kedvező fogadtatás.
Az ünnepi jelleget hangsúlyozandó, háziasszonyról is gondoskodtak Becze Szilvia személyében, aki mintegy a hallgatóság „jóindulatába” ajánlotta a műsorszámokat, s kommentálta a Bernstein és Gershwin zenéjét elválasztó intermezzót, Grieg népszerű tételét, a Solvejg dalát.
Összességében tehát kevés dráma és sok szín szerepelt a tervezett palettán, összhangban a jubileumi alkalommal. A nézőtérről érkező tetszésnyilvánítás nem is elsősorban a felcsendülő produkcióknak szólt, hanem az örömteli együttlétnek. A rendezvényt jelenlétével a zenekar több senior-művésze megtisztelte – a pódiumon pedig a zenekari muzsikusok alkalmankénti cseréjét a műsorvezető azzal indokolta, hogy sokan szerettek volna ismét Rico Saccani vezényletével játszani.
Kovács Zoltán művében – első hallásra – indokolatlannak éreztem a vonóskar nagyságát. Kisebb vonósegyüttes minden bizonnyal tudatosabban törekedett volna a dinamikai skála kiszélesítésére, s a színek árnyalására a játékmód intenzitásával. Ha képi-asszociációkat illesztünk e zenéhez, némely tájkép exponálásának élességét hiányoltuk.
Ravel G-dúr zongoraversenyének szólistája Fejérvári Zoltán volt, aki fölényesen győzte a technikai kihívásokat, s vélhetően azt a hangképet hozta létre, amelyet megvalósítani szándékozott. Színekben gazdag volt a jól kontúrozott kísérettel létrehozott összkép.
Bernstein Szimfonikus táncai és Gershwin: Egy amerikai Párizsban című darabja már jó ideje polgárjogot kapott a hangversenypódiumokon, nem jelent ritkaságot a történeti („komoly”) zenét előadók számára sem. Tehát, csupán árnyalatnyi módosítás a jazzes hangvétel – s ennek megfelelően szinte zenei köznyelvi otthonossággal csendültek fel a darabok. Tehát, a második rész felelevenítő újrahallgatása volt ismert-kedvelt daraboknak. Ennek az „otthonosságnak” másfajta vetülete, hogy a zenekar újabb tagjai ezúttal ismerkedtek az egykori elnök-karnaggyal, s eme találkozás mentes volt a szélsőséges érzelmektől-indulatoktól. És a „családias” légkört erősítendő, a két karmester és a szólista ajándékként nem protokolláris virágcsokrot, hanem egy-egy üveget kapott (habár, ezt akár a színfalak mögött is oda lehetett volna adni…)
A két ráadást és a hosszas tapsokat követően, a közösségi együttléthez illően, kényelmes, nem sietős távozással búcsúztunk a Müpától.
