Budafoki Dohnányi Zenekar – 2024. március 17. – Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

0
36

Fittler Katalin

 

Jogi probléma állt a kényszerű műsormódosulás hátterében, aminek következtében a Bernstein: West Side Storyjából összeállított szimfonikus táncsorozatot követően Webbertől a Requiem került előadásra. Ez utóbbi mű korántsem csupán a Budapesti Akadémiai Kórustársaság lelkes dalosai számára jelent igényes feladatot, hiszen számolni kell azzal, hogy a hallgatóság – némiképp elkényeztetve – etalon-értékű felvételekről ismerve a művet, azokhoz méri a koncertélményt. A meghirdetett szoprán helyett – rövid felkészülési idővel – beugró Szemere Zita partnereként László Boldizsárt hallottuk, a két fiúszoprán ezúttal is a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola növendékei közül került ki (Csapó Zsombor és Kovács-Gombos Domonkos). A ZenePlusz sorozat záró estjének dirigense a törzsközönség által is jól ismert Guido Mancusi volt, aki 2018 óta a zenekar vendégkarmestere volt.

A zeneigazgató Hollerung Gábor ezúttal visszafogott, rövid bevezetője némi elgondolkozásra adott okot. A karmester, aki évtizedek óta lelkesítő zeneszeretetével énekesek és hangszeresek sokaságát inspirálja – néha erejüket meghaladó – rendkívüli teljesítményekre, ismeretterjesztő műelemzéseivel megannyi kortárs kompozíciónak szerezve érdeklődő hallgatóságot, ezúttal távolságtartó maradt. Vélhetően nem azért, mert a keletkezésük idején kiemelkedően sikeres, később is népszerű (ha teljes egészükben nem is éppen sláger-gyanús) műveket „önjárónak” tekinti a lelkes fogadtatást illetően. Mindenesetre, tapintatos instrukciójának köszönhetően beletapsolás nélküli ciklusokat hallhattunk. (A Requiem megszólaltatását 67 évesen elhunyt kórustársuk emlékének ajánlották az előadók.)

Hollerung Gábor visszatérően emlékeztetni szokta hallgatóságát, hogy miközben a közönség „szórakozik”, az előadók „belehalnak” a produkcióba. Vagyis, hogy a változatos, kezdetben a hangversenytermekben szokatlan műsorkínálat, a „könnyű” műfajokba való kirándulás komoly feladat a hangszereseknek. E komoly feladatokon edzett zenekar számára viszont óhatatlanul is valamiféle „szolgáltatás”-jelleget kapott a koncertezés, amelyben a munkavégzés mellett némiképp háttérbe szorult a játék-jelleg. (A magyar nyelv szép szóalkotása a „hangszerjáték” kifejezés.) Leginkább akkor érződik, amikor Hollerung Gábor irányítja a produkciókat – lelkes, lelkesítő lénye úgy sarkall igényes zenélésre, hogy a játékosok maguk is érdekeltnek érezzék magukat a kívánt össz-hangzás megszületésében.

Ezen az estén leginkább az újrahallgatásra kaptunk lehetőséget. Mancusi és az együttes kapcsolata érezhetően harmonikus, ami önmagában nem inspirál különleges teljesítményekre. A megbízható zenekari felkészültség viszont korántsem elégséges az élményt adó produkcióhoz. Az „itt-és-most” akkor emlékezetes, ha a hallgató (lehetőleg valamennyi) megszólítva érzi magát. Amikor „érdemes” odafigyelni…
A Bernstein-partitúra nagy hangszerparkja gazdag hangzásvilágot kínál – de a túldimenzionált dinamika egy idő után szinte érzésteleníti a hallgatót. Ráadásul az odaadóan lelkes muzsikálás során csupán tudatos irányítással alakulhatnak ki ideális hangszín-arányok. Elsikkadt részletszépségekért aligha pótolnak máskor ritkán kihallható részletek. Néhány sláger-dallam szinte elsikkadt – máskor csupán jelzésszerűen villant fel a differenciálás hiányában inkább túlzsúfoltnak ható kíséret környezetében. A ritmus dominanciája viszont nem tévesztette el hatását – ilyenkor hirtelen mintha megváltoztak volna a zenekari tagok: érezhetően átjárta őket (és így a közönséget is) a zenében rejlő energia, jó értelemben vett feszültségkeltő hatásával.

A dinamika differenciálására való törekvés hiánya fokozottan érződött a Requiemben. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem vitathatatlanul jó akusztikai környezete – velencei tükör mintájára – torzításmentes (hang)képet ad. Így bárki könnyen beláthatta: a zenekar hangerejével szemben néha nemcsak a szólisták, de még a kórus is esélytelen. Nagytotál-vízióra törekedett volna a dirigens? Vagy annak illusztrálására, hogy a „könnyűzene” sem mentes olyasfajta disszonanciáktól („csúnyaságtól”), amelyek esetenkénti megléte a kortárs művektől elriasztja a hallgatóságot?

A Budapesti Akadémiai Kórustársaság együttesének nagy létszáma lehetővé teszi, hogy kiegyenlítődjenek a tagok hangi adottságából, zenei érzékenységéből adódó aránytalanságok. És öröm volt látni, ahogy a Hosanna-tételben azonosultak a szöveg érzelmi tartalmával. Mert legalább olyan fontos a tartalom közvetítése, mint a szöveg érthetősége (néha talán még fontosabb is). Szemere Zita jól győzte a szólam speciális kihívásait, és tiszteletreméltó odaadással, hangját nem kímélve énekelt, László Boldizsár szólamában a lírai töltést éreztem kevésnek. A fiúszólisták kiválasztása minden alkalommal: kísérlet, amely viszont csak a pódiumon vizsgázhat. A zenekar játékában az jelentett élményt, ahogy – részben talán nem is szándékosan – kihallhatóvá tették azt a hatást, amelyet Orff Carmina buranája tett a szerzőre. Íme, ékes bizonysága, hogy a szerzői „áthallások” akkor válnak hallgatói élménnyé, ha értő a közvetítő közeg. Most busásan kamatozott az a sok Carmina burana előadás, amellyel a zenekar hozzájárult e kompozíció „komolyzenei örökzöld” státuszához.