Budafoki Dohnányi Zenekar – 2023. október 6. – Klauzál Ház

0
63

Malina János

Október 6-án Budatétényben, a Klauzál Házban adta évadnyitó budafoki hangverseny estjét a Budafoki Dohnányi Zenekar. A dirigens, a jónevű és sokoldalú horvát karmester, Mladen Tarbuk a valaha volt Monarchia utolsó évtizedeinek zenei terméséből állította össze a programot, amelynek zárószáma valódi kuriózummal szolgált: Pejácsevich Dóra, alias Dora Pejačević horvát (illetve félig magyar) zeneszerzőnő legnagyobb szabású művével, a fisz-moll szimfóniával (op. 41).

A kiindulópont azonban Bécs volt: nyitószámként ifj. Johann Strauss Császárkeringőjét (op. 437) hallhattuk, amely még a 19. század végén (1889-ben) keletkezett. A darab rendkívül precíz előadásban szólalt meg, vajpuhán megszólaló fúvósokkal, a jól összecsiszolt brácsák hajlékony melódiájával. Mindazonáltal itt-ott – elsősorban a visszatérő főrészben – talán nagyon is sok volt a pontosság, hiányoltuk azokat az igazi, bécsies fűszereket, a Willi Boskovskys ritmikai szabadságokat. Igaz, az epizód-anyagokban több volt a lendület és a rugalmas agogika.

Következő számként Bartók Két portré (op. 5) című, Budapesthez kötődő korai – de már 20. századi, 1911-ben befejezett – darabja szólalt meg, az első tételben Harsányi Elinának, a zenekar művészének szólójával. Tarbuk mester igen finom, rajzos zenekari játékot varázsolt elő az együttesből, az áttetsző zenekari szövet élettel és szenvedéllyel volt telítve, s szemünk előtt alakult, tágult, lélegzett. Harsányi Elina játéka, hangjának teltsége, kantilénájának kecsessége pedig mintegy a bartóki ideál, Geyer Stefi finom és nemes alakját jelenítette meg. Mindezt gondosan kidolgozott és kiegyensúlyozott zenekari színek tették még plasztikusabbá.
A második, eléggé rövid, „torz” karakterű tétel minden bizonnyal szerzőileg is kiforratlanabb még az elsőnél; erről elég annyit mondanunk, hogy Harsányi Elina ebben a fürge ujjakat kívánó zenei anyagban is az első tételhez hasonló, meggyőző szólista-teljesítményt nyújtott.

Dora Pejačević műve jelenleg éppen újrafelfedezés alatt áll: mint a műsorközlőtől megtudtuk, a darab a budatétényi hangversennyel egy időben Angliában is megszólalt. Ez az újrafelfedezés indokoltnak is látszik: részint azért, mert a szerzőnő igen ambiciózus vállalkozása a legnagyobb rosszindulattal sem nevezhető kudarcosnak vagy éppen a képességeit meghaladónak; részint meg azért, mert ezen a későromantikus, világosan Richard Strauss stílusjegyeit magán viselő nyelven alig-alig születtek szimfóniák; a kor par exellence szimfóniaszerzője, Jean Sibelius sokkal inkább a klasszika vonásait konzerválta. Tudnunk kell, hogy a magas rangú arisztokrata családból származó Pejačević, jóllehet nem kenyérkeresetet jelentett számára a komponálás, korántsem tekinthető dilettánsnak: formális zeneszerzési tanulmányokat folytatott, és egész – bár meglehetősen rövidre szabott – életében sokat komponált. Vokális művei – főleg zenekari dalai – is jelentékenyek.

A zeneszerzőnő fisz-moll szimfóniája az I. világháború idején, 1916 és 1918 között keletkezett. Egyes részeit Bécsben, majd a teljes művet Drezdában mutatták be; később valóban elfelejtődött, amihez bizonyára a szerző 1923 elején bekövetkezett halála is hozzájárult. A négytételes darab két fő erénye a zenei gondolatok bősége és sokfélesége, illetve mind a formálás, mind a hangszerelés fölényes biztonsága. Ugyanakkor ez a hangszerelés mindent összevéve valamivel harsányabb, „vastagabb” az ideálisnál. Részleteiben minden a helyén van, eredeti és hatásos, de az egész mégis valahogyan levegőtlen, a hallgató számára kissé fárasztó. Akár a „rezek szimfóniájának” is nevezhetnénk a darabot a szinte szakadatlanul munkálkodó rézfúvósok (meg az ugyancsak sokat foglalkoztatott pikkoló) miatt. Pedig sok szuggesztív pillanata van a műnek, az első tétel infernális hatású bevezetőjétől a második, lassú tétel expresszív angolkürt-szólóján és vészjósló timpani-ütésein át a zárótétel apoteózisáig. És az is bizonyos, hogy a tételek felépítése tudatos és magabiztos, a harmóniamenetek mindig gördülékenyek: Pejačević folyékonyan beszéli a választott stílust és technikát. Csak éppen mintha túlságosan is bizonyítani akarna: mindig valamivel több ötletet, eredeti gondolatot próbálna egy-egy tételbe befektetni, mint amennyit az az anyag igényei szerint, természetes módon be tud fogadni. Ez azután a hallgatót is túlterheli kissé, és végső soron az értékes részletek is kevésbé őrződnek meg emlékezetében.
Mindebből a szorosan vett előadói teljesítmény szempontjából az releváns igazán, hogy a karmesternek igen komplex anyagon kell úrrá lennie, a zenekari művészeknek pedig igényes, nehéz, de magas mesterségbeli tudással megírt szólamokat kell megszólaltatniuk. Mladen Tarbuk a mű imént jellemzett töredezettségét a maga részéről igen tudatosan és eredményesen igyekezett ellensúlyozni, és – amint már a Bartók-műben is tapasztalhattuk – jó hallással és gondosan szólaltatta meg a zenekari színeket, differenciáltan a karaktereket. Az előadás fő erényét tehát a világló részletek jelentették, s összefoglalóan elmondható, hogy ebben a zenekar minden tekintetben állta a sarat, egyenrangú partnere volt a karmesternek, és nem is egy kitűnő egyéni teljesítménnyel kedveskedett a budafoki közönségnek.