Fittler Katalin
Ebben az évadban először október 23-án lépett fel a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében a Budafoki Dohnányi Zenekar. A LISZT ÜNNEP elnevezésű Nemzetközi Kulturális Fesztivál keretében az időponthoz aktuális címmel hirdette meg koncertjét: A szabadság hangjai.
Ősbemutatóval kezdődött a műsor, Szentpáli Rolandnak A magyarokhoz című, a Müpa 2020-as Zeneműpályázatán díjazott kantátájával, majd a szünetet követően Bartók Kossuth-szimfóniája és Liszt Les Préludes-je csendült fel.
„Történeti” tapasztalat is közrejátszhatott a végleges sorrend-választásban, hogy mindenképp jusson kellő közönség az újdonságnak (habár a BDZ közönségéről általánosságban elmondható, hogy nem idegenkedik a kortárs-művektől, ami közönségnevelőként Hollerung Gábor egyik legvitathatatlanabb érdeme). A gyakorlatban jól vizsgázott az elképzelés, az újdonságra „felkészített” hallgatóság figyelemmel hallgatta a kantátát, kissé mostoha helyzetbe talán csak a Bartók-mű került, hiszen vélhetően kevesen vették igénybe a szünetet arra, hogy „felkészüljenek” az ismertető segítségével (ami többeknél elő is került az előadás során – akik ekkor tettek kísérletet, hogy a rossz látási viszonyok ellenére ily módon próbáljanak tájékozódni a műben). Azon pedig kár lenne hosszasan sajnálkozni, hogy a Megérthető zene sorozatban később (október 31-én) kerül részletező elemzésre-bemutatásra ez a mű – más-más közönség kap hangportrét a fiatal Bartókról és szimfóniai költeménynek nevezett, az életműben bizonyos szempontból egyedülálló kompozícióról.
Az 1956-os forradalom emléknapjának estéjén sajnos nem jutott teltháznyi (sőt, akár csak a földszintet megtöltő) közönség ennek a rendezvénynek – s korántsem biztos, hogy a többi helyszínek kínálata jobb eredménnyel járt. Az viszont örvendetes, hogy rendkívül jó formában voltak az előadók, felkészültség és lelkesedés szempontjából sem lehet okunk panaszra.
A Les Préludes előadásáról elég annyit mondani, hogy nem kellett arra gondolnunk: felvételről is bármikor meghallgathatnánk, az élő előadás pedig többet jelentett, mint meglévő hangzásélmények felelevenítő átismétlését. Ne köntörfalazzunk: szép volt!
A Bartók-mű differenciált hangzásvilága lényegi-alapos műismeretről tanúskodott. Széles dinamikai skála, érzések-indulatok gazdag változatossága, s mindez plasztikusan megformálva – a hallgató szinte potenciális repertoárdarabot sejt benne.
Szentpáli Roland nem először szerepel szerzőként a Budafoki Dohnányi Zenekar műsorán, s vélhetően a személyes szerző-előadó kapcsolat is közrejátszhatott abban, hogy műgonddal készítették elő az előadást. Talán a zenekari zenészek szimpátiáját az is növelhette, hogy „kolléga” kompozíciójánál bábáskodnak. A hangzáskép alapján le sem tagadhatná Szentpáli Roland, hogy maga is rezes: kitüntető figyelmet szentelt e szólamoknak. A zenekarhoz az oratorikus műveknél rendszeres partner Budapesti Akadémiai Kórustársaságon kívül a Cantemus Vegyeskar társult, a szólót Haja Zsolt énekelte, a narrátor Bakos-Kiss Gábor volt.
Amikor pódiumra léptek, szomorúan regisztráltam: mikroportjuk van. Az úgynevezett populáris („könnyű”-)zenében bevett gyakorlat, a légkör felfokozottságához hozzájáruló, dobhártyát próbára tevő hangerő biztosításához kétségkívül elengedhetetlen, de – a hangversenyterem sokat dicsért kitűnő akusztikájával is számolva – érzésem szerint felesleges. Közben felmerül e félénk gondolat: netán a felvételkészítés indokolja a használatát?
Mindenesetre, a zenekari tutti-állásokkal mikroport-erdő sem veheti fel a versenyt, igaz (miként erre korábban kortárs-szerző, nevezetesen Orbán György célzott), nem mindig szükséges a szöveg hangról-hangra, szóról-szóra való értése. A hír igaz, de leginkább olyankor, amikor egy folyamaton belül érünk „gócponthoz” – itt azonban, Berzsenyi „másik” A magyarokhoz címzett versének megzenésített gondolatainál jó lett volna a folyamatos szövegértés. Ez a korántsem egyedi probléma azonban nem jelentett nehézséget a mű befogadását illetően. A hallgató, akit az állandóan forte-feletti dinamika akusztikus óriásplakáttal szembesített, nem igazán tudott a „részletekkel” törődni – annak ellenére, hogy éppen ezekben a részletekben rejlik a mű inspirációs forrása, maga a gondolatiság.
Az arányok, amelyek kisebb mértékben a hangversenyrepertoár zenekari dalainak teljesértékű értését problémássá teszik, a kompozíció milyenségéből adottak. A hallgatót letaglózza a monumentalitás (vagy intenzitás?), de nem hat rá riasztóan – többszöri meghallgatás során differenciáltabb figyelemmel mind többet fedezhet fel magának a műből. És erre minden bizonnyal lesz lehetősége, hiszen a BDZ karmestere, Hollerung Gábor korántsem tartozik azok közé, akik az ősbemutató tényének kipipálásával magára hagyják a művet, s ezt nagyon jól teszik: a többszöri előadás során megtérül a befektetett munka, és mindinkább saját szókincsévé lesz a játékosoknak az adott mű megannyi effektusa, gesztusa.
Az ízléses és tartalmilag is lényegretörő műsorismertetőn aligha lenne jogos számonkérni a kantáta szövegkönyvét – a legkönnyebb helyzetben azok voltak, akik a Hangoló őszi számából előzetesen tájékozódtak (igaz, ott a vers egésze szerepel – különösen hasznos lett volna, ha tipológiával elkülönítették volna a megzenésített és kihagyott részleteket).
A Budafoki Dohnányi Zenekar rendkívül különböző feladatokra vállalkozó együttes, játszanak filmzenét, színpadi kísérőzenét, és kirándulnak különböző fajsúlyú zenei közegekbe. Úgy tűnik, mindennek semmiféle ártó hatása nincs a játékukra; olyan finom-szép hangzásokat is létre tudnak hozni, mintha mindig kis termek intimitásában töltenék életüket. Úgy tűnik, maguk is haszonélvezői a „varietas delectat”-nak, annak az elvnek, amelyet műsorválasztásukkal rendszeres közönségükkel is meg akarnak osztani.
