Budafoki Dohnányi Zenekar – 2019. október 6. – Zeneakadémia,

0
457

Ha október, akkor CAFé Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál, amelyen belül immár „bérelt helye” van a „Kortárs romantikusok” estnek, a Hollerung Gábor vezényelte Budafoki Dohnányi Zenekarral.

Nem vitás: a kortárs komolyzenéről, sőt, még csak akár a hazai kortárs komolyzenéről átfogó képet kapni – szinte lehetetlen vállalkozás. Együttesével Hollerung Gábor tudatosan arra vállalkozik, hogy néhány (azonos elképzelések mentén komponáló) szerző munkásságára koncentrál, nemritkán rendel is tőlük darabokat, így a zenekar rendszeres hallgatói egy konkrétan körvonalazható halmaz területén otthonosnak érezhetik magukat. De a határok leginkább jelképesek, így ez a repertoár-készlet rendre „új” szerzők darabjaival bővülhet.

A kiválasztott szerzők között kitüntetett szerep jut Vajda Jánosnak (akinek 70. születésnapja tiszteletére idén szerzői estet is rendeznek), Orbán Györgynek, valamint az utóbbi egyik legjelesebb volt növendékének, Gyöngyösi Leventének. Orbán György és Gyöngyösi Levente egy-egy nagylélegzetű kompozíciójához az október 6-i esten Kutrik Bence „thrillere” adta a nyitányt. A két énekesnőnek (Balga Gabriella, Sáfár Orsolya) szerepet adó szűk negyedórányi jelenet remekül töltötte be funkcióját, aktív zenehallgatásra inspirálva a közönséget. Hiszen sem a rövid műsorismertető, sem Hollerung Gábor (egyébként eléggé nem értékelhető, a művekhez tényleg „kulcsot adó”) bevezetője nem árulta el a történet befejező mozzanatát. A halhatatlan szív: thriller, félelemkeltés nélkül, musical-rokonság érzékelhető, amennyiben kizárólag felszínesen „megismert” szereplőkkel találkozunk – más kérdés, hogy a végére fokozatosan összeáll a kép; és ha belegondolunk, akár terjedelmesebb kompozícióhoz is elég anyag rejlik az utalásszerűen felvillantott mozzanatokban. Mint megtudtuk: a 2014-es darabnak jelentősen átdolgozott verziója került színre – s amennyire örvendetes, hogy magyar szöveggel, annyira sajnálatos, hogy ily módon az énekelt szólamokba sok zavaró mozzanat került (a többnyire rövid gesztus-dallamok prozódiailag korántsem hatottak valamiféle „felfokozott beszédnek”). Az énekelnivalón belül nem alakult ki a szereplőket jellemző intonációs világ, ezért – túl az idő rövidségén – nem alakulhatott ki az érzelmi viszonyulás gesztusa.

Két szép hang, kihasználva a lehetőséget, hogy minikával, mozdulatokkal és testbeszéddel vonják magukra a figyelmet – mögötte átgondolt, tudatosan több ismert, részben könnyebb műfajú zenére való utalással kidolgozott zenekari faktúra. Mindenképp alkalmas arra, hogy az is megjegyezze Kutrik Bence nevét, aki A halhatatlan szív szerzőjeként találkozott vele először.

Ősbemutatóként hangzott fel a Dohnányi Szimfonikus Zenekar egyik koncertmesterének, a „sokműfajú” hegedűs Gazda Bencének a szólójával Orbán György harmadik Hegedűversenye. Úgy tűnik, a Kocsár Miklós mellett nemzetközileg is legismertebb-legkedveltebb magyar kórusszerző hasonlóképp „jól érzi magát” a szimfonikus zene világában is, és olyan hangszeres nyelven szól, amely hasonlóképp könnyen megtalálja az utat mind a játékosokhoz, mind a hallgatókhoz. Talán nem érthető félre, ha „harmonikus”-ként jellemzem, utalva arra az érzelmi világra, amelynek nem tartozik alaprétegéhez a drámai erők konfrontálódása, ám korántsem elégszik meg a szinte indulatmentes, szemlélődő jóhangzásokkal. Történik mindez világosan áttekinthető, első hallásra is követhető formai keretek között, ahol a tagolásban alapvető szerepet kap a hangszín-lehetőségeket kihasználó hangszerelés. A szólistának van lehetősége megmutatni szólista-rangra való jogosultságát, ugyanakkor nyoma sincs „erőpróbának”, az öncélú virtuozitás fitogtatásának. A művel való első találkozás viszont felvetette azt a kérdést, vajon tényleg szükséges-e ilyen volumenű kísérőegyüttes (bevett gyakorlat, hogy különböző apparátus-igényű darabok műsorra tűzésekor különböző – vonós – létszámmal lép pódiumra valamely zenekar). Régi tapasztalat, hogy kamaraegyüttesek (s itt elég az egykori Liszt Ferenc Kamarazenekarra hivatkozni) intenzív játékkal rendkívül meggyőző hangzásra képesek, csakúgy, mint az, hogy épp a nagylétszámú együttesek tudnak megrendítően hatásos halk hangzást produkálni. Orbán György Hegedűversenyében ez utóbbira nem volt szükség – ám valószínű, hogy kisebb vonóskarral „könnyebb lett volna” dinamikailag differenciáltabb hangzást létrehozni. De a mű így is nagy közönségsikert aratott – csak azt sajnálhattuk, hogy ezúttal hiába vártuk a pódiumra a szerzőt…

Sajátos ötletet valósított meg Missa Vanitas vanitatum című oratóriumában Gyöngyösi Levente. Ha színrevitelét illetően A halhatatlan szívnél Monteverdinek a Harcos és szerelmes madrigálok kötetében megjelentetett Tankréd és Klorinda párviadala című kompozíciója idéződhetett emlékezetünkbe, Gyöngyösi művénél a cím alapján a cantus firmus misékre gondolhattunk. Azoknál a címben felidézett dallam – többi vagy kevésbé hallhatóan – a szerkezeti egységet volt hivatott biztosítani, itt viszont zenén kívüli, mondhatni, kommentár-jellegű reflexiók járulnak a hagyományos misetételekhez. A Dohnányi Szimfonikus Zenekarhoz és a Debreceni Kodály Zoltán Kórushoz szólistaként Zemlényi Eszter, valamint a Prédikátor könyvéből vett kommentárokkal Cser Krisztián társult. Latin szöveg, a teljes szövegértést segítő magyar (és angol) szöveg kivetítése – intellektuális elgondolkodnivalót is kapott a közönség, ám ez korántsem terelte el a figyelmet a kompozícióról, amelynek ősbemutatójára 2010-ben Debrecenben, a Bartók Béla Nemzetközi Kórusverseny nyitókoncertjén került sor.

„A kortárs szerzők gyöngyszemek!” – ezt a címet kapta Petró Margitnak a Balga Gabriellával készített interjúja a Hangolóban, a BDZ 10 éves magazinjában. Ha ez kiragadva kissé eufórisztikusan hangzik is, mindenesetre, rendkívül szimpatikus közelítés a kortárs zene sokszínű világához. Akkor is, ha a gyöngyök kimeríthetetlenül gazdag világából szelektív válogatás történt. Az ízlés és elkötelezettség ezúttal olyan és akkora, hogy a „markolás” és „fogás” egyenrangú. Hollerung Gábor olyan műveket tűz műsorra, amelyeket jó szívvel ajánl – éppen ezért, a tudatos műsorválasztás eredményeként, közönségbázisa alakulhat ki a szerencsés kiválasztottaknak. A rendszeres hallgatók immár „járt úton” közlekednek, biztonsággal tájékozódva a kortárs magyar zene egyik – kis – oázisában.  (Fittler Katalin)