Fittler Katalin
A ZenePlusz bérlet különleges kínálata ezúttal a Bozsik Yvette Társulat balettbemutatója volt, Rimszkij-Korszakov Seherezádéjára. Utólag úgy tűnik, talán felesleges volt a jelzés, miszerint „14 éven felülieknek ajánlott”: a kilenc táncos valami elképesztően harmonikus látványvilágot hozott ugyanis létre. Érdemes elhinni a koreográfus vallomásos nyilatkozatát, miszerint a zene nem a mese történetét, inkább egy túlfűtött, egzotikus hangulatot indított el benne. Koreográfiájában, amelyet gyermekkori balettmesterének, Mozsonyi Albert emlékének ajánlott, „a szereplők érintéseit, vágyait, erotikus vibrálásukat” jeleníti meg. A test/testek szépsége, a kapcsolatteremtő és a kapcsolatok résztvevőinek összetartozását kifejező gyönyörködtető gesztusok egyértelműen az esztétikum világának részei. Tehát, még a perverzióra hajlamos fantázia sem fedezhetett fel benne öncélú szexuális mozzanatokat, ugyanakkor olyannyira dominált a zenével együtt haladó folyamat-jelleg, hogy a balett tesbeszéd-jelzéseiben járatlan kiskorúban sem vetődhetett fel kérdés, hogy „mit csinál a néni meg a bácsi?”. (Hozzáteszem, a nézőtéren voltak kiskorúak is – akik példamutatóan viselkedtek az egész est folyamán!)
A lebilincselő látvány-élmény hatására háttérbe került a zene, mint ott-és-akkor születő interpretációs teljesítmény – színvonala indirekt módon abból sejthető, hogy egy pillanatig sem jelentett zavaró mozzanatot az összprodukcióban.
Ezen az estén nem zeneigazgatóként vezető karmestere, Hollerung Gábor vezényelt, hanem az együttes első vendégkarmestere, Guido Mancusi. Az operadirigensként is gazdag tapasztalatokkal rendelkező karmester számára testhezálló feladat volt Rimszkij-Korszakov ezerszínű partitúrájának életre keltése csakúgy, mint a program első részében Richard Strauss remekéé. Az Imígyen szóla Zarathustra azok közé a kompozíciók közé tartozik, amelyek „népszerűsítésében” szerepet játszott a filmzene: Kubrick 2001: Űrodüsszeiájából közismert a mű első 21 üteme, a fantasztikus napfelkelte. Ennek élménye oly mélyen képes beivódni az emlékezetbe, hogy az újrahallgatás vágya szinte önmagában elég az egész kompozícióhoz. Tehát, a sci-fi klasszikus rajongói észrevétlenül is Richard Strauss zenéjének mind értőbb hallgatóivá válnak.
Más kérdés, hogy mennyire „ütős” élmény tud lenni egy koncert kezdetén ez a varázslatos harmóniai történés, amely hatalmas C-dúr akkordban kulminál – hiszen itt még csak „kezdődik a filozofikus mese”, tehát e gesztusnak mindösszesen helyiérték-jelleggel lehet csúcspont-értéke.
Felkészült együttes elé állhatott Mancusi, e tekintetben hálás feladat jutott a vendégkarmesternek. Nem lehetett panasza a dirigensre a hangszereseknek sem, hiszen Mancusi ütései pontosak, egyszerű-közérthető gesztusokkal remekül tagol, és rendszeresen már az első intésekkel képes megadni az új tempót. Dinamikus folyamatokat élhettünk meg, (Hollerung Gábor műismertetésekkor használt kedvenc jelzőjét kölcsönözve) káprázatos hangszínvilágban tobzódhattunk, ugyanakkor a sok impulzus sohasem akadályozta a folyamatok már-már epikus életét. Csak épp talán az a fajta lelkesedés hiányzott, amelyet Hollerung a legfárasztóbb műsorokban is képes kihozni muzsikusaiból.
De nincs ok az elégedetlenségre – a minőség kontrollálható azáltal, hogy nem „letaglózóan”, hanem inkább lebilincselően hatott mindkét kompozíció. Egyaránt jól járt a hallgató, ha sikeresen próbálta követni a nagyformákat, s akkor is, ha ebbe az intellektuális feladatot jelentő, aktív zenehallgatásba belefáradva, arra szorítkozott, hogy az ezerszínű hangszínpalettákban gyönyörködjék. Mert ilyesmire ritkán van lehetőség!
