Malina János
Március 10-én Mozart és Da Ponte Così fan tutte című operájának pódiumelőadásával kedveskedett a székesfehérvári közönségnek az Alba Regia Szimfonikus Zenekar és vezető karmestere, Dobszay Péter a Vörösmarty Színházban. Az előadásban a helyi Vox Mirabilis Kamarakórus működött közre (karnagy: Zemlényi Katica).
Ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor ez az előadás csak nagyrészt volt pódiumelőadás, mert jóllehet díszletek nélkül zajlott, az átöltözéses alaptörténet miatt a darab nem is igen lett volna eljátszható a – részben jelzésszerű, részben nagyon is parádés – jelmezek nélkül; emellett az énekesek ki-bejöttek, eljátszották szerepüket, sőt egy-egy geg erejéig a karmestert és a zenekari tagokat is bevonták a játékba, bár rendező neve sehol sem volt feltüntetve.
Az opera előadástörténete a legkacskaringósabbak közé tartozik Mozart oeuvre-jében: a 19. században szövegkönyvének trivialitása és erkölcstelensége miatt játszották keveset; később, ha mégis elővették, legtöbbször gyökeresen átalakították a szövegkönyvet. S bár a 20. század folyamán a helyzet gyökeresen megváltozott, és az opera közkedvelt repertoárdarabbá vált, azt azért ma sem tagadhatjuk, hogy a történet vérmacsó. Ma azonban sokkal inkább hagyjuk magunkat meggyőzni Mozart zenéje által, amelyet nem is egy mostani méltatója talál mélyebbnek és emberibbnek még a másik két Da Ponte-buffánál, a Figarónál és a Don Giovanninál is. A párcserés próbatételt pedig nevezhetjük éppen frivolnak, de ez a fajta konfliktus – „visszarendeződéssel” vagy anélkül – számos színpadi és irodalmi mű alapjául szolgált a középkortól Shakespeare-en keresztül Goethéig.
Hat szereplőjével a Così kamaraoperának számít az utolsó évtized Mozart-operái között, és tömörségével, feszes ritmusával ideális választás egy viszonylag kis színházban történő pódiumelőadás szempontjából. A műben viszonylag kevés a secco, viszont sok és fontos az accompagnato – zenekari kíséretes – recitativo, ami a zenekar szerepét a szokásosnál is jobban kiemeli. Előadása így valódi próbatétel a zenekar számára is.
A zenekar olvasói tudják, hogy eddig is nagy rokonszenvvel figyeltem a kiváló Dobszay Péter vezetői tevékenységét egyik hátrányos helyzetű zenekarunk élén. S ezúttal is örömmel tapasztaltam, hogy a számottevő fejlődés íve továbbra sem tört meg. Azon túl, hogy Dobszay messzemenően koncentráltan, a mű koherenciáját érvényre juttatva, nagyfokú érzékenységgel és átgondoltan irányította az előadást, a zenekar is felnőtt a feladathoz, és nagy odaadással, precizitással játszott, és egyes drámai vagy expresszív pillanatokban főszereplővé is tudott válni. Különösen emlékezetesnek bizonyultak a makulátlanul szép kürtszólók.
Az énekes szereplők egészében szolid színvonalon járultak hozzá a produkció sikeréhez. Első helyen az egyik legfiatalabb énekest, a Guglielmo szerepét alakító Kósa Lőrincet szeretném kiemelni, aki hangi adottságaival, kitűnő színészi teljesítményével, zenei magabiztosságával, továbbá azáltal tűnt fel, hogy az ő énekbeszédje hatott a legtermészetesebbnek, leggördülékenyebbnek. (Jegyezzük meg, hogy a prozódiai borzalmakat egymásra halmozó magyar fordítás – az előadás ugyanis magyar nyelvű volt – mindegyiküket erősen próbára tette.) Dorabella szerepében Bagosi Orsolya nyújtott kiváló énekesi teljesítményt, és róla is elmondható, hogy színészileg meggyőzően és árnyaltan „hozta” a figurát. Az előadás egyik legszebb, erős atmoszférájú részlete volt a Kósa Lőrinccel énekelt kettőse a II. felvonásban; s itt a zenekar is különösen finom empátiával kommentálta a szereplők szavait, érzelmeit. A Fiordiligit játszó Horák Renáta egy csöppet drámaibb, romantikusabb hang az ideálisnál, bár a II. felvonásbeli, „Per pietà” kezdetű áriájában fölényesen intonálta az – állítólag Mozart által a bemutató Fiordiligijének bosszantására belekomponált – hatalmas ugrásokat, és helyenként valódi – és kifejező – pianókra is rászánta magát.
Balczó Péter hangja egy cseppet fáradtnak, néha forszírozottnak tűnt ugyan, ám I. felvonásbeli áriájában („Un’ aura amorosa”) szívhezszólóan, nagyívűen, egy Taminóhoz méltó fűtöttséggel énekelt, és az együttesekben is kitűnt precizitásával, reakciókészségével, szépen emelve ki az opera titkos opera seria-arcát. Kissé mackósra vette szerepét a Don Alfonsót alakító Endrész Ferenc, de ez meg a buffa-vonalhoz illeszkedett kitűnően.
Végül pedig Tatai Nóra Vespinaként igazolta korábbi sikereit makulátlanul tiszta, legömbölyített hangjával és rendkívül szépen csengő magasságával, biztos intonációjával. Ugyanakkor a hang némiképp sötét (vagy sötétített?) karaktere és az énekesnő kissé félszeg mozgása miatt hiányolnunk kellett azt a fajta élt és cserfességet, amely a Serpinák, Susannák és Despinák alakját alapvetően meghatározza. Álruhás férfiszerepeiben (orvos és jegyző) ez a hiány azonban nem volt érzékelhető, és itt felhőtlen szórakozást nyújtott ő is.
