Malina János
Az Alba Regia Szimfonikus Zenekar hagyományosan minden év november 4-én tartja halottak napi hangversenyét, ezzel emlékezve összes elvesztett szerettünkre, és egyben fejet hajtva az 1956. november 4-i szovjet-orosz bevonulás halálos áldozatainak emléke előtt. Ebben az évben azonban a tragikus és emelkedett tartalom igen jelentős zenei eseménnyel találkozott össze a székesfehérvári Szent István-székesegyházban, ahol Pad Zoltánnak, a Rádióénekkar vezető karnagyának vezényletével a 18. század máig méltatlanul mellőzött zeneszerzői közül talán a legnagyobb szabású tehetség, Niccolò Jommelli1756-ban komponált Esz-dúr gyászmiséje csendült fel az Alba Regia Vegyeskarból, az Ars Musica Kórusból és a Primavera Kórusból egyesített énekkar, valamint a szimfonikus zenekar vonós szekciója és Tillai Csilla, Bárány Péter, Orosz Balázs és Borka Ákos énekművész tolmácsolásában.
Afféle zenekari előjátékképpen a zenekar Pad vezényletével eljátszotta Antonio Vivaldi d-moll Concerto madrigalescóját, egy négy rövid tételbő álló „templomi concertót”, amely polifon szerkesztésű tételeiről és Vivaldi különféle egyházi kompozícióiból átvett témáiról nevezetes.
Miután nem műbírálatot, hanem koncertkritikát írok, itt csak egészen röviden utalok arra, hogy a Gluckkal egy esztendőben, 1714-ben született Jommelli a híres nápolyi (opera)iskola neveltje és kiemelkedő képviselője volt, aki jelentős mértékben járult hozzá a barokk opera seria utolsó, 18. század közepi felvirágzásához. Jelentőségét az adja, hogy ő volt a meglehetős szimplifikációval a Bécsben működő Gluck és a librettista Calzabigi nevével azonosított operareform egyik korai előfutára, és emellett kiemelkedő drámai érzékű komponista, aki operáiban egyesítette a dél-olasz dallamosságot és expresszivitást a legkorszerűbb német és francia operai törekvésekkel. Jommelli pályafutásának másfél évtizedét Németországban töltötte, s Requiemjét is Stuttgartban, a württembergi hercegné halála alkalmából komponálta. A mű kifejező ereje, magas művészi hőfoka révén a műfaj egyik – Mozart és Verdi műve mellé állítható – gyöngyszeme.
Nyilván a stuttgarti helyi viszonyokkal magyarázható, hogy a hangszerelés és színfantázia szempontjából is kiemelkedő képességű szerző ezt a misét kifejezetten szerény együttesre: vonószenekarra (orgonával), négy énekszólistára és négyszólamú vegyeskarra komponálta. A nápolyi iskolára oly jellemző rendkívül alapos zenei képzettségének egyetlen aspektusa: a magabiztos és természetesen ható polifon szerkesztés és fúgahasználat azonban maradéktalanul nyilvánul meg a Requiemben – persze a tipikus dél-olasz kantábilitás mellett.
Magára az előadásra térve nem kerülhetem el, hogy ne hangsúlyozzam Pad Zoltán érdemeit, akinek nem csupán az adott darab műsorra tűzését köszönhetjük, de azt sem hagyhatjuk említés nélkül, hogy elmélyült zenei érdeklődésének a kórus- és oratorikus művek egész sorának a fősodorban történő felbukkanását köszönhetjük Palestrinától C. Ph. E. Bachon át Stravinskyig, és hogy fellépései – mint ezúttal is – minden korszak műveiben revelatív, semmiféle rutint nem ismerő előadásokat eredményeznek. Pad Zoltán személyében ismét egyszer egy Vásárhelyi Zoltánhoz vagy Párkai Istvánhoz hasonlító, autonóm, a sokszor megmosolygott – bár mérhetetlenül gazdag múltú – kóruskarnagyi státus emancipációját helyreállító művész jelent meg a hazai és külföldi hangversenydobogókon.
Ez a koncert azonban nem csupán a műsorválasztás vagy a zenei irányítás okán érdemli meg, hogy zenei eseményként is jelentősnek ítéljük. Az előadók közül a Dobszay Péter-érában egyre inkább összeforrottnak és nagykorúnak ható zenekar is kivette a részét a sikerben, koncentrált hangindításaival, emlékezetes misterioso színeivel vagy egy-egy fontos polifon gesztussal, akár a brácsaszólamban is.
Az összetett kórus legnagyobb – és persze rendkívül fontos – erénye a pontos intonáció, és általában a megfelelő precizitás volt; emellett a kiemelkedő érzelmi vagy festői tetőpontok nagy crescendóihoz is hozzá tudtak járulni. Ezzel együtt nem beszélhetünk esetükben egy akár félprofi oratóriumkórusról. Mindez azonban alig vont le az egész előadás értékéből, sőt nagyszerűségéből, mert a koncert már jelzett erényeire egy egészen kiváló, nyugodtan mondhatom: nemzetközi színvonalú szólista kvartett tette fel a koronát. Közülük jómagam csupán a régi zenei pályán évtizedek óta mozgó Bárány Pétert (kontratenor) ismertem, aki egy-egy hatalmas belsőizzástól fűtött tartott hangjával, rendkívül expresszív és szövegtudatos éneklésével régóta ismert klasszisát bizonyította. Ám a másik három, nála fiatalabb szólista, akik – úgy tudom – a Rádióénekkar tagjai, vele tökéletesen azonos színvonalon énekeltek. A darab nem tartalmazott zárt áriákat a szólisták számára, annál több sugárzó szépségű, expresszív, de rövid duettet és tercettet. A „Hostias” bevezető szólójában azért Tillai Csillának alkalma nyílott egy földöntúli szépségű, kristályosan tiszta szóló élményszerű előadására, és számos tökéletesen összecsiszolt duettszakaszra Bárány Péterrel. A basszus szólamot éneklő Borka Ákos párját ritkító dallamvezetése és biztos formálása is egyenrangú volt a tartalmas, zengő hanganyaggal. S az ugyancsak minden szempontból kitűnő Orosz Balázsról csak azért nem írhatok többet, mert a műben a többieknél viszonylag kevesebb szerephez jutott.
