Malina János
Szeptember 21-én, az őszi évad második hangversenyeként egy „Haydn Eszterházán” című programot adott elő a székesfehérvári Alba Regia Szimfonikus Zenekar a Szent István Művelődési Házban, vezető karmestere, Dobszay Péter vezényletével. A 20 vonósjátékossal (és változó számú fúvóssal) felálló együttes számára ideális akusztikai és hangulati környezetet teremtett a Szent István terem intimitása. (Ez a létszám, amely kiegyensúlyozott hangzást tett lehetővé, érthető választás volt gyakorlati szempontból; tudnunk kell azonban, hogy Eszterházán nagyjából fele ennyi volt a vonósok létszáma.)
A programot egy lendületes, fényes hangzású D-dúr Sinfonia (Hob. Ia:7) indította (a tételt Haydn valószínűleg egy marionett-opera nyitányaként és szimfóniatételként is felhasználta). A néhány perces darabban mind a zenekar, mind a karmester jó benyomást keltett: tetszett a világos és lendületes formálás, a vonósok gömbölyű hangzása és az ízek-színek gazdagsága, differenciáltsága.
A műsor gerincét egy korai és egy kései Eszterházán született szimfónia alkotta: a nevezetes, 1772-es keltezésű 45., fisz-moll („Búcsú”) szimfónia, illetve az 1787-re datálható 88., G-dúr darab. (Az első szimfónia előtt Dobszay tömören ismertette a programot.) A „Búcsú” szimfónia nem csupán, sőt nem is elsősorban az őt – már saját korában is – híressé tevő „show”, a zenekarnak a pódiumról való fokozatos levonulása miatt emblematikus alkotás: korunk zenetudománya kimutatta, hogy a negyvenéves Haydnnak ez a kiemelkedő és hallatlanul ambiciózus alkotása példatárszerűen sűríti magába szerzőjének kompozíciós módszerét, a zene szinte felülmúlhatatlan komplexitását, szervességét és ökomómiáját, amiből puszta meghallgatás útján jószerével csak az ihlet, az invenció elsöprő erejét és szuggesztivitását érzékeljük. Nos, ez a haydni lendület, ez a – Kocsis Zoltán szavával – „őserő” határozottan jelen volt Dobszayék előadásában: a hallgatót már az indítás pillanatában magával ragadta a zene szenvedélyes száguldása a hatalmas teret kifeszítő, széles zenei mozdulatokkal, ostorcsapásszerű akcentusokkal.
A szenvedély azonban korántsem vezetett kontrollálatlansághoz, a vonós szólamok olyan homogén módon szólaltak meg, amilyet korábban nem is hallottam a zenekartól. Különösen a vonós basszus tömör, tartalmas megszólalásai érdemeltek figyelmet itt és a hangverseny folyamán nem is egyszer. A szordínós lassú tételben felfigyelhettünk a gondosan kidolgozott és differenciált artikulációra és általában a részletekre, a sötét színek szépségére és Dobszay finom, de sokatmondó agogikai megoldásaira. A kifejezetten scherzóként értelmezett, quasi allegro játszott Menuetto tételben Dobszay a kürtök megszólalásait használta fő karakterképző elemként, s a két kürtös remek partner is volt ehhez. A zárótétel briliáns jellegét, izgalmas villódzását felemelő módon megszólaltatott tetőpont koronázta meg; a „leépülő”, záró Adagióban – amelynek ünnepélyes szomorúsága csak lepel, amely a burleszkjelenet által kiváltott nevetési ingert palástolja – a fokozatosan szólistává váló zenészek is kamarazeneszerű korrektséggel játszottak.
A 88-as szimfónia Haydnja már a végsőkig kiforrott, de még mindig kimeríthetetlenül kreatív és gondolatgazdag zeneszerző egyik remeke, némileg méltatlanul háttérbe szoruló „kisöccse” a hamarosan megszülető másik G-dúr szimfóniának, az „Oxfordinak”. Mind a négy tétele különleges zenei élmény, és egyszerre kihívás és értékes jutalom az előadó számára. A nyitótétel kifejezetten fiatalos, „fickós” lendülete maradéktalanul érvényesült a zenekarnak a játék nyilvánvaló örömével áthatott előadásában. Feltűntek a feszült és izgalmas pianissimók, Dobszay nagyszerűen érvényesítette a „rossz” helyre eső hangsúlyok frissítő erejét, és – ami talán legjellegzetesebb erénye – mindig érezhető volt a tétel, az egész előadás kiegyensúlyozott és szigorú, mégis magától értetődően, spontánul ható rendje.
A lassú tételben bónuszként hatott a súlyos disszonanciákat követő, súlytalan feloldások barokk emlékeket idéző, mégis mindig jóleső és magától értetődő megformálása. A tétel tempóját szinte életveszélyesen lassúra vette Dobszay, ez azonban bőven megtérült a végső kitárulkozás himnikus erejében. Ebben az előadásban ugyanis a puszta eljátszáson túl mindig világosan megfogható célok, pillanatok irányították a zenei folyamatot.
Talán a G-dúr szimfónia utolsó tételében vált ez leginkább nyilvánvalóvá. Mint annyiszor, Haydn ezt a játékosan tovalibbenő tételt is valami váratlan, az addigiakat új távlatba helyező kódával zárja le; Dobszay pedig pontosan értette az üzenetet, s úgy „emelte meg” az operafináléra emlékeztető kódát, hogy azt valóságos katarzisként, valamiféle drámai konfliktusok feloldásaként élhettük át. Ez az emlékezetes pillanat is azt a várakozást keltette bennünk, hogy a zenekar még sok örömet fog szerezni nekünk Dobszay Péter irányítása alatt.
