Malina János
„Aranykor” címmel adott hangversenyt az Alba Regia Szimfonikus Zenekar november 22-én a székesfehérvári Vörösmarty Színházban. Az est karmestere a megbetegedett vezető karmester és művészeti vezető, Dobszay Péter helyett beugró Dénes István volt.
A programot szokatlan módon egymás után két operanyitány indította: Antonio Salieri a maga korában elsöprő sikerű Axur, Ormus királya című tragikomikus operájának nyitányát Mozart Don Giovannijának nyitánya követte. Ez a műsorösszeállítási ötlet érdekes párhuzamot vont két olyan opera között, amelyek egyaránt Bécsben, mindössze egy év különbséggel keletkeztek (Mozart a Don Giovannit ugyan Prága számára komponálta, de az éppen 1788-ban, a Salieri-mű bemutatója után négy hónappal került színre Bécsben is), mindkét librettót Lorenzo da Ponte írta egy-egy Beaumarchais-darab nyomán, és mindkettőben erőteljes tragikus színek jelennek meg a vígopera keretei között.
A zenei élmény már nem volt annyira szuggesztív, részint azért, mert a korántsem jelentéktelen Axurnak éppen a nyitánya a maga rövidségével és harsányságával sehogy sem érvényesült a zseniális Mozart-tétel szomszédságában, részint pedig azért, mert a Salieri-darabban a zenekar még nemigen talált magára, a Don Giovanni-nyitányban pedig a kissé kusza belső szólamok, a karmester bökdöső mozdulatokra való hajlama és a kevéssé határozott akcentusok következtében nélkülözte az átütő lendületet és a széles formaíveket. Az, ahogyan Dénes a Mozart-nyitány végén szinte a leintés mozdulatával állította fel a zenekart, anélkül, hogy hagyta volna a fenséges tételt kicsengeni, arról árulkodott, hogy nem veszi ezt a zenét igazán komolyan.
Ami a kicsengést illeti, fontos megjegyezni azt is, hogy a Vörösmarty Színház száraz akusztikája nagyon megnehezítette az előadók feladatát, süket pillanatokkal szabdalva fel a zenei folyamatokat, és kendőzetlenül hallhatóvá téve minden apró pontatlanságot, csiszolatlanságot. Azt viszont feltétlenül az együttes fontos erényének kell tartanunk, hogy ilyen körülmények között is méltányolható zenekari hangzást hoztak létre, helyenként pedig kifejezetten szépen szóltak.
A műsor gerincét Mozart, illetve Schubert egy-egy remeke alkotta: a hangverseny első felében a K 488-as A-dúr zongoraverseny csendült fel Ránki Fülöp szólójával, a szünet után pedig Schubert 6., C-dúr szimfóniáját hallhattuk.
A zongoraverseny meglehetősen halvány benyomást keltett. Még Ránki Fülöp játékában sem éreztem azt az elemi erőt, amely őt egészen fiatal kora óta jellemzi. Talán a szokatlan hangszer, illetve a nem megszokott előadók feszélyezték, vagy megpróbált a modern hangversenyzongorán a fortepianóéhoz hasonló effektusokkal kísérletezni (az biztos, hogy Mozart korának szellemében itt-ott rögtönzött figurációkkal díszítette a darabot). Ha így volt, akkor azt ellenjavallta, hogy ebben a száraz, „konkrét” – nagyon nem 18. századi – akusztikában a valódi fortepiano is „meghalt” volna. Hogy a művészt tényleg feszélyezte valami, azt az is mutatta, hogy olykor, tőle szokatlan módon, bár minimális mértékben, a továbbsietés hibájába esett. Igazi formáját elsősorban a cadenzákban tudta hozni Ránki Fülöp.
Dénes István vezénylését itt sem éreztem igazán meggyőzőnek; valamifajta feszesség, koncentráltság hiányzott belőle, emellett a lassú tételt – egy-két meggyőzőbb pillanattól eltekintve, amilyen a téma nagy zongora-visszatérésének előkészítése volt – meglehetősen lassúnak éreztem; vagy csak túlságosan józan, eseménytelen volt? A zárótétel ezzel szemben túl gyorsan, kockázatmentesen „játszódott le”. Ugyanakkor a II. és III. tételben feltűnt a fafúvósok tisztasága, szép összjátéka.
Miután a zongoraverseny esetében a karmester nem folytatta a nyitányokról tartott, rögtönzött ismeretterjesztő kiselőadásait, a Schubert-szimfónia előtt ismét magához ragadta a szót. Ezekre a megszólalásokra különösebb szükség nem volt, tekintve, hogy a műsorfüzetben Szabó Balázs zenetörténész tollából kifejezetten színvonalas és információgazdag műismertetéseket kapott kézhez a közönség. Dénes ennek ellenére fontosnak találta, hogy az ő iskolás színvonalú, laposságokkal megterhelt gondolatait, anekdotáit is megismerhessék a jelenlévők. Ennél is jobban zavartak kedélyeskedő-bizalmaskodó, a közönségre kacsingató, inkább kabaréba, mintsem hangversenyterembe illő megnyilvánulásai.
A szimfónia előadása viszont érezhető színvonal-emelkedést hozott a korábbiakhoz képest, legalábbis az első három tételben. A nyitótétel a folytatódó bökdösések ellenére egészen üdén szólalt meg, és egy-egy pillanatban Schubert ellágyuló, lírai pillanatai is érvényesültek. Az Andante nem nélkülözött némi derűt és kedélyességet, és a Scherzóban is volt élet, sőt agogika. A zenekar is itt állt helyt a legjobban, helyenként szép vonóshangzással és alapvetően tisztán. A trombita- és timpani-szekció is meggyőzően szerepelt.
Az Allegro moderato zárótétel előtt aztán a karmester jelentőségteljesen hátranézett a közönségre, mintha csak azt mondta volna: „na, most figyeljenek”; majd Allegro assai tempóban, bravúrdarabként, amolyan showpiece-ként vezényelte el a finalét, még többször hátranézve, a közönséggel mintegy a zenekar – és Schubert – háta mögött összekacsintva, tetszelegve, „huncutkodva”. Ezzel a bennem visszatetszést keltő mozzanattal ért véget Dénes István székesfehérvári vendégjátéka.
