Fittler Katalin
Alba Regia Szimfonikus Zenekar – 2019. április 10.
Pesti Vigadó
A Budapesti Tavaszi Fesztiválok sorában az idei a 39. – a nemzetközileg is méltán elismert rendezvénysorozat a szó legnemesebb értelmében innovatív. Profilját időről-időre úgy tudja alakítani, hogy egyaránt kínáljon érdekességeket-újdonságokat, valamint lehetőséget adjon azoknak is, akik korábbi pozitív tapasztalataik nyomán keresnek új kulturális élményeket.
Ami a komolyzenét illeti, ugyanazokat a szempontokat érvényesíti, amelyek jellemzőek az éves fővárosi kínálatra, s ennél több nemigen várható el. Hiszen a közelmúltban a hangversenyévadok rendre bővelkedtek külföldi vendégművészekben (együttesekben és szólistákban egyaránt), és – érzékenyen reagálva a jubileumi alkalmakra – a műsor változatosságára sem lehet panasz. Történik mindez, természetesen, a várható érdeklődés figyelembevételével, ami azt eredményezi, hogy a népszerűségi grafikonok „célirányosan” változnak.
A nemzetközi érdeklődésre számot tartó rendezvénysorozat megkülönböztetett jelentőségű elsősorban azoknak, akiknek a neve (fémjelezzen bármilyen színvonalú teljesítményt) önmagában nem jelent „húzóerőt”. Mert a potenciális közönség nem elhanyagolható része „tallózik”, s korántsem azokra a rendezvényekre koncentrál, amelyeket az évad során kétségkívül előnyben részesítene. A felfedezőkedvnek köszönhetően ki-ki meglepő élményekre-tanulságokra tehet szert. De bármilyen okból történjék is, a fesztivál fokozott intenzitású reflektorfénye olyan lehetőséget kínál, amelyet kár lenne elszalasztani!
Az idei hangversenykínálatban örömmel fedezhettük fel az Alba Regia Szimfonikus Zenekart. Meghívásuk arra az egykori kezdeményezésre rímel vissza, amely Szimfonikus körkép címmel a hazai zenekarok seregszemléjét kínálta a Müpában. (Az idők folyamán Felfedezésekké módosult sorozatban sajnálatos módon kevesebb vidéki zenekar jut szóhoz.) Most tehát „házhoz jött” a budapestieknek a székesfehérvári zenekar. A messziről jött érdeklődő aligha értesül a fellépésnek erről az aspektusáról – ami számára vonzerőt jelent: a helyszín (Pesti Vigadó), a műsor, és a népszerű-neves szólista (Ránki Dezső). S hogy ez több mint elegendő, azt ékesen bizonyítja a nagy érdeklődés (nemcsak teltház, hanem utolsó percben is jegyszerzési lehetőségben reménykedő további érdeklődők).
Az Alba Regia Szimfonikus Zenekar Dubóczky Gergely vezényletével lépett fel, aki 2018 január 1-je óta vezető karmestere az együttesnek. A zenekar honlapjának tanúsága szerint a zenekari művészek létszáma nagyságrenddel kisebb, mint amilyennel erre a műsorra vállalkozni lehetett – az viszont tény, hogy a Díszterem pódiumát zsúfolásig megtöltő muzsikusok – a rendszeresen vagy alkalomszerűen kisegítő hangszeresek társaságában – összeszokottan muzsikáltak a dirigens irányításával. Dubóczky Gergely szakmai életrajzában méltán kerül élre az információ: ő az egyetlen olyan tagja a harmincas magyar karmester-generációnak, aki Kocsis Zoltánnal, Fischer Ivánnal és Fischer Ádámmal is „dolgozott”. A karmester-asszistens státusz hasznos azoknak a fiataloknak, akik akarnak és tudnak tanulni – tehát, felfedezni sajátos értékeket egy-egy karmester zenei gondolkozásában, együttes-irányító tevékenységében és nem utolsó sorban, mozdulataiban. Dubóczky jó megfigyelőnek bizonyult, s több helyütt végzett tanulmányai és mesterkurzus-tapasztalatai eredményeképp olyan karmesterré képezte magát (mert a személyiség aktivitásának perdöntő a szerepe ebben), aki elképzelései-kéréseit érthető-kifejező gesztusokkal tudja muzsikusai tudomására hozni. Egy-egy mozdulata láttán a rutinos hangversenylátogató felfedezheti az ősforrást – ez azonban mindig „tiszta forrás”, mivel jókor, jó helyen kerül alkalmazásra.
Muszorgszkij és Ravel művei szerepeltek műsoron – az Éj a kopár helyen hatásos nyitószámnak bizonyult, majd Ravel G-dúr zongoraversenye következett, a szünet után pedig a megunhatatlan „örökzöld”, Ravel hangszerelésében az Egy kiállítás képei.
Tudni kell, hogy a Vigadó dísztermének pódiuma korántsem „kényelmes” a nagylétszámú apparátus számára, így a hangszeresek dinamikai összerendezése jelentős többlet-feladatot jelentett a karmester számára. A közönségnek is szokni kellett a hangzást, s így feltehetően párhuzamosan differenciálódott a hangzáskép, és vált fogékonyabbá a részletszépségekre a hallgatóság. Az Éj a kopár hegyen atmoszféra-teremtésében jelentős szerepe van a mély regiszterben játszó hangszereknek – de éppen ezért kell fokozott mértékben, intenzív hangképzéssel kidolgozni a magas szólamokat! A Ravel-versenyműben hiányzott leginkább a dinamikai szintek „patikamérlege” – és úgy érződött, mint ha a jazz-hatású gesztusokat nemigen tudnák beépíteni a zenei szövet egészébe a zenekari játékosok. Ránki Dezső viszont önmagában is érzékeltetni tudta azt az elementáris hatást, amit a jazz jelentett Ravel számára; szólója szinte újrafelfedezését jelentette ennek a versenyműnek!
A műsorismertetővel együtt kézhez kaptuk a zenekar jövő évi Farkas Ferenc hangversenybérletének műsorát – s örömmel fedeztük fel, hogy novemberben ismét műsorra tűzik e művet (ugyancsak Ránkival). Remélhetőleg bérleten kívül további előadásokra is lesz lehetőségük, s azok során kétségkívül megtérül a befektetett munkájuk.
Az Egy kiállítás képei, megannyi zenekari szóló-lehetőséggel, felvillanyozó hatást gyakorolt az előadókra. A méltán nagy sikerben nagy része volt annak, hogy Dubóczky – miként valamennyi műsorszámban – pregnáns mozdulataival mindig pontos indításokat hív életre, már az első hangokkal éreztetve egy-egy dallamív léptékét és karakterét. Határozott zenei elképzelései birtokában nemigen ad engedményeket az általa ideálisnak elképzelt tempókból sem, ami viszont néha azzal jár, hogy a gyors mozgású szólamok kontúrja elmosódottá válik. Viszont marad a remény: perfekt technikai megvalósítás esetén olyan meggyőzővé alakulhatnak az egyelőre kevéssé megoldott részletek is, mint amennyire hatásosak a vonóskari tutti-állások. Az esetlegességeken készséggel átsiklik a hallás, mert a kifejezési szándék folytonossága „felülírja” azokat.
