Fittler Katalin
All’ongarese, ámde korántsem csupán a nemzetközileg ismert „magyaros” couleur locale értelmében! A Camerata Salzburg négy estből álló sorozatának harmadik koncertje, melyre augusztus 17-én került sor a Mozarteum Nagytermében, sokáig emlékezetes marad a nemzetközi hallgatóságnak. Kinek-kinek korábbi zenei ismereteihez-emlékeihez adott újakat, egyszersmind erősítve a magyar zene milyenségéről kialakított/kialakítható kontúrokat, és gyengítve a közhelyszerű általánosságok érvényét.
A műsor első részében Bartók remeke szerepelt, a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, a folytatásban Carl Maria von Weber f-moll Klarinétversenyét, Stephan Koncznak Weber-témák által inspirált Magyar fantáziáját (klarinétra és zenekarra), majd Kodálytól a Galántai táncokat hallhattuk. Nem „végül”, mert az estet ráadásként Brahms egy Magyar tánca csendítette ki.
Aki számon tartotta, hogy a Salzburgi Ünnepi Játékok keretében rendezett karmesterversenyt (Young Condutor Award) tavaly Káli Gábor nyerte meg (folytatva a 2018 elején a Hong Kongi Nemzetközi Karmesterversennyel kezdődő sikersorozatát – I. díj és a zenekar díja), arra gondolhatna, hogy ő az est karmestere. De nem! Káli Gábor – a díjazottnak kijáró hangversenyként, melyet hangfelvétel is megörökít – a Bécsi Szimfonikusokat vezényelhette augusztus 3-án, műsoron Dusapin, Mahler és Dvořák egy-egy kompozíciójával.
Az augusztus 17-i hangverseny dirigense a svájci Lorenzo Viotti volt (a karmester Marcello Viotti fia), aki 2015-ben lett a YCA győztese. Azóta többször is vezényelt Salzburgban, mind az Ünnepi Játékok keretében, mind pedig az alapításának 50. évfordulóját ünneplő Húsvéti Ünnepi Játékokon, ahol a Karajan tiszteletére rendezett esten Christian Thielemann-nal felváltva irányította az együttest. A 30. évében járó dirigens szakmai életrajza rendkívül gazdag; hangversenytermi és operai munkássága önmagában is tiszteletreméltó (az elmúlt évadtól a lisszaboni Gulbenkian Zenekar vezető karmestere, és már van felkérése a 2021/22-es évadra is, Amszterdamba).
A Camerata Salzburg történetében meghatározó szerepet játszott Végh Sándor, neki köszönhető a jellegzetes „Camerata-hangzás”, amelyet a muzsikusoknak a későbbi karmesterekkel való együttműködés során is sikerült megőrizniük, a tagság fiatalító személycseréi ellenére is. A szólamok kamarazenei kidolgozottsága, a hangzásarányok iránti érzékenység igénye szinte átöröklődött, és a repertoár új darabjaiban is érvényesül. 2016 óta az együttes a maga kezébe vette a művészi irányítást, állandó karmester nélkül működik.
Bartók Zenéjének – a komponálás idejében fantasztikusan újnak ható – sztereo-elképzelése mindenkor a terem közepén ülők számára érvényesül a leginkább (mivel időközben szinte magától értetődővé vált a sztereofónia, nem lett volna felesleges a zenészek ülésrendjét pontosan előíró gesztusra a műismertetőben külön felhívni a figyelmet).
A folytatásban Bartókról az „élőkre” irányult a figyelem. Weber klarinétversenyének a szólistája, Andreas Ottensamer nemcsak zenészcsalád sarja, de egyenest szólóklarinétos-családé (édesapja a Bécsi Filharmonikusok szólóklarinétosa volt haláláig, posztján idősebb fia, Daniel követte, míg koncertünk szólistája 2011 óta ugyanezt a posztot a Berlini Filharmonikusoknál tölti be). Felhőtlen zenei gyönyörködésben lehetett részünk – majd pedig az élményhez figyelemnek is kellett társulnia. Az osztrák-magyar zenészcsaládból származó (bécsi születésű) Stephan Koncz gordonkásként Ottensamer zenekari kollégája (egyszersmind tagja a Berlini Filharmonikusok 12 tagú csellóegyüttesének is). 2017-ben bemutatott Magyar fantáziájához három megfigyelési szempont kínálkozik: az inspiráló Weber-motívumok felfedezése, a klarinét lehetőségeinek kiaknázása (egyben a klarinétos tehetségének-felkészültségének megcsillogtatása), és a magyar/magyaros elemek (amelyek nem idegenek Webertől sem, elég, ha az Andante és Rondo ungarese, Op. 35-re gondolunk). A hatásos kompozíció méltán aratott nagy sikert.
De hátra volt még a sziporkázó finálé, Kodály remeke. Legutóbb 2017. augusztus 6-án hallottam a Mozarteumban, ugyancsak a Camerata Salzburg előadásában, a YCA egyik versenyzőjének, a portugál Nuno Coelhónak a vezényletével. Akkor a karmesterverseny három rendezvényének teljes műsorából ez a mű kapta a leglelkesebb fogadtatást, méltán. Az idei hangversenyen a 2015-ös YCA-győztes vezényletével ismételten kitörő tapsvihart kapott – az előadás és a mű. Vagy a mű és az előadás? Ami biztos: ebben az interpretációban a kompozíció. Szívet melengető, egyszersmind felemelő volt megélni a nemzetközi hallgatóság elragadtatottságát.
És hogy ne hirtelen érjen véget, kivételes magasságokban a zenei élmény, „testhezálló”, méltán népszerű Magyar tánccal búcsúztak az előadók – a Camerata magyar tagjainak talán hasonlóképp mást, többet jelentett ennek az estnek a fogadtatása, miként a magyar hallgatónak. A sikerhez hozzá lehet szokni (ahhoz is, hogy nem mindig arányos a befektetett munkával és a pillanatnyi teljesítményhez) – de a spontán tetszésnyilvánítás őszintesége vélhetőleg (remélhetőleg) megunhatatlan a művészek számára…
