Kovács Ilona
Giuseppe Verdi „legnagyszerűbb operáját” szólaltatta meg a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara Riccardo Frizza vezényletével a Művészetek Palotájában. Mielőtt a kedves Olvasó azon töprengene, hogy vajon a zeneszerző melyik dalművére gondoltam, gyorsan elárulom, hogy nem operáról van szó. A kifejezést a kissé ironikus Verdi-kortársaktól kölcsönöztem, akik a Requiemet jellemezték ily módon. És milyen igazuk volt! Vitán felüli, hogy Verdi gyászmiséje az olasz opera szenvedélyét ötvözi a vallásos érzelmek őszinteségével. A mű alkotója egyik legdrámaibb, ugyanakkor legemberibb alkotása, éppen ezért kivételes szerencsének éreztem, hogy nemcsak október-november fordulóján hallható, mikor „szezonja” van a requiemeknek, hanem most, a tavasz kezdetén, március 22-én is műsoron volt.
Szerencsésnek bizonyult a szólisták kiválasztása is, mivel pályájuk során mind a négyüknek meghatározó Verdi operakaraktereinek megformálása. Hogy mást ne mondjak, az amerikai szopránt, Leah Crocetto-t Sydney-től Austinig dicsérik az Aida-ban nyújtott alakításáért. Vörös Szilvia 2018-ban a Traviata-ban Bervoix Flora szerepében debütált a bécsi Staatsoperben, melynek azóta is magánénekese. A tenor, Antonio Poli többek között Alfredo, Fenton és Nabucco szerepében aratott emlékezetes sikereket, és Bretz Gábor is többször megörvendeztette már közönségét Verdi-tolmácsolásaival itthon és külföldön egyaránt. Az operákban is – de a Requiemben különösen – nem elég azonban kiemelkedő képességű operaénekesnek lenni: a zeneszerző fontos dramaturgiai súlyt adott a szólista-duetteknek-tercetteknek-kvartetteknek is. Már a nyitótételben, a Kyrie végén szépen sorban bemutatkoznak a szólisták úgy, hogy egymásnak adják át a szót. Ahogyan kvartettjük szólamai ezen az estén egymásba kapcsolódtak, azzal az énekes kamarazenélés magasiskoláját mutatták meg. Igaz, Crocetto szopránja itt még meglehetősen élesnek és olykor – de tényleg csak olykor – kissé alacsonyan intonáltnak hatott. A Recordare tétel szoprán és mezzo kettősére azonban már teljesen kiegyenlítetten szólt a két női szólam. Ugyancsak a két énekesnő mutatta be az Agnus Dei tétel gregoriánt idéző unisono-alaptémáját is, mely elsősorban letisztult egyszerűségével ragadta meg a hallgatót. Szólóban is szép perceket köszönhettünk nekik. Ilyen volt Crocetti utolsó, Libera me tételbeli szólója, melynek végén mélyen megindítóan, szinte suttogva recitálta az utolsó könyörgést. Vörös Szilvia is egyenletesen magasszintű teljesítményt nyújtott. Az egyik legszebb szólója a Liber scriptus áriájának megformálása volt, ahol a kétségbeesett hangvétel és a végső ítélettől való félelem ábrázolásával egy szenvedélyes melodráma jelenetébe vezette hallgatóságát. Antonio Poli habitusából eredően a Verdi-mű operaszerűségét emelte ki, a szöveget mindannyiszor személyes, megélt drámaként interpretálta, Bretz Gábor pedig minden megszólalásában világsztárhoz méltó színvonalon énekelt. Ha csak a Tuba mirum második részében háromszor egymásután felhangzó mors szó eléneklése lett volna az összes szerepe, akkor is a hangverseny egyik felejthetetlen pillanatának előadójaként emlékeznénk rá.
A két zenei együttesről is csak a legjobbakat mondhatom: mind a kórus, mind pedig a zenekar csúcsformában volt ezen az estén. Fizikailag és szellemileg is nagy kihívás szünet nélkül másfél órát játszani. Itt és most a legelső perctől a legutolsóig koncentrált előadást hallottunk. A kórus ragyogóan és kristálytisztán énekelt, a kényesebb részeket is magabiztosan hozta. Csak egyetlen példa: a Kyrie középrészében a Te decet hymnus kezdetű részben az énekkar a cappella szólal meg, ahol nincs jótékony zenekari hangzás, ami ápoljon és eltakarjon. Egy ilyen kvalitású kórusnak persze erre nincs is szüksége. A szigorúan ellenpontos szerkesztésű ima fenségesen, egyben ihletetten szólt, és ez a továbbiakban is így maradt. Pad Zoltán, a kórus karigazgatója remek munkát végzett.
Riccardo Frizza a rá jellemző visszafogott mozdulatokkal magabiztosan tartotta össze a nagy létszámú előadói apparátust. Sok szép pillanatnak lehettünk részesei. Tökéletesen szólt például az egész művet átszövő Dies irae mindent elsöprő szenvedélye. Látványos volt a Tuba mirum hangszerelrendezése, aminél hagyományosan a karzaton távolabb elhelyezkedő trombiták és a zenekarban ülő trombitások felelgettek egymásnak, fanfárjaik pedig megelőlegezték az utolsó ítéletet jelképező harsonák hangzását. Szívhez szólóak voltak a fafúvósok a Quid sum miser elején, ahogyan bevezették a szoprán-, mezzo- és tenorszóló tercettjét. És még sorolhatnánk a példákat. Summa summarum: hibátlanok voltak a szófestő rezek és az ütősök, szép szólókat játszottak a fafúvók, és mindig megbízhatóak a vonósok. Egy ilyen mű ilyen magas szintű előadása után talán nem is lehet ráadást adni. Frizza végül mégis engedett a közönségnek és ezúttal kivételt tett: a Sanctus tételt játszották el újra, aminek hangulatával pedig azt az üzenetet kaptuk útravalóul, hogy az Élet mégiscsak győz a Halál felett.
