Malina János
November 13-án, Dohnányi-bérletének 3. hangversenyén, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara Kovács János vezényletével Bach-estet adott a Zeneakadémián. A program egy hangszeres és egy vokális – vagy, ha tetszik, egy világi és egy szakrális – félidőre tagolódott, és láthatóan két vendégművész: Matthias Höfs német trombitás és – a beugróként fellépő – Zuzana Kohoutová cseh szopránénekesnő, Marton Éva egykori tanítványa – köré lett felépítve. Az első részben két Vivaldi-hegedűverseny bachi átirata fogta közre az 1., C-dúr zenekari szvitet (BWV 1066).
A concertók tekintetében a műsorfüzet sajnos félrevezette kissé a gyanútlan zenehallgatót. Így a harmadik szám esetében a programot tartalmazó szórólap „Vivaldi–Bach: G-dúr concerto, BWV 978” megjelölése szinte minden ponton tévedést sugallt. Nem arról volt szó ugyanis, mint hihetnénk, hogy amit hallottunk, az egy Vivaldi-concerto bachi átirata, amely Bach művei között a 978-as jegyzékszámot kapta: a BWV 978 ugyanis egy F-dúr hangnemű orgonamű. Ami azonban valójában felhangzott, az Vivaldi–Bach–Höfs G-dúr trombitaversenye volt (bár, ha a műsorlap nem is, az ismertetőszöveg azért említette Höfs nevét, mint átíróét), annak viszont nincs BWV-száma, vagy legalábbis sokkal indokoltabb lett volna vele kapcsolatban a híres L’estro armonico (op. 3) című sorozathoz tartozó eredeti hegedűverseny RV 310-es műjegyzékszámára hivatkozni. Höfs ugyanis természetesen nem a Bach által billentyűs hangszerre redukált változatból rekonstruálta egy zenekari concerto szólamait, hanem a Vivaldi-hegedűverseny zenekari anyagához adta hozzá a bachi orgonaverzió gazdagon díszített vezető szólamából transzponálással és – nyilván – hangszerszerűbbé tétellel előállított trombitaszólamot. Tömörebben fogalmazva: egy Vivaldi-hegedűversenyt adaptált trombitára (egészen pontosan a magas hangolású, a barokk korban még nem létező „Bach-trombitára”), Bach díszítéseinek felhasználásával. (A nyitószám, a „Vivaldi–Bach: D-dúr concerto, BWV 972” esetében is hasonló volt a helyzet.)
Előadói szempontból viszont Matthias Höfs mindezt oly kiváló muzikalitással és virtuozitással tette, hogy még a trombitások fájó barokkrepertoár-hiányát sem szükséges felhozni védelmében. A közönséget azonban kár volt azzal áltatni, hogy Bach egyik Vivaldi-átiratát hallgatja.
Ezzel szemben a második műsorszám, a C-dúr szvit zavartalan zenei élménnyel szolgált, sőt, az egész koncert tetőpontjának bizonyult. A koncertlátogatók mai legidősebb nemzedéke számára meghökkentő lehet az a felismerés, hogy ma már az számít szinte kuriózumnak, hogy egy mainstream szimfonikus zenekar, illetve a belőle kiállított „válogatott”, ilyen barokk mércével is kis együttest igénylő darabot tűz a műsorára; s csak örülhetünk annak, hogy a Rádiózenekar műsorszerkesztése nem mellőzi és nem redukálja nagyszabású kompozíciókra a barokk repertoárt.
A Bach-szvitet az erre a darabra mintegy 20 fősre bővített, két oboával, fagottal és orgonával kiegészített vonóskar adta elő. Az együttes csiszoltan, világos körvonalakkal muzsikált, és markáns ritmikával szólaltatta meg a tánctételeket. Az azonban, hogy olyannyira élvezetes volt ez az előadás, az elsősorban Kovács János remekül kidolgozott karaktereinek és tempóválasztásainak volt köszönhető. Temperamentum, szellemesség és méltóságteljesség – a bachi „könnyűzene” minden sava-borsa benne volt ebben az előadásban, amelynek során a három fafúvós meggyőző szólisztikus teljesítményt is nyújtott.
A hangverseny első része után Matthias Höfs a 20. század első felében alkotó svéd Oskar Lindberg alkonyati hangulatot árasztó karakterdarabját adta elő – szánykürtön, zenekari kísérettel.
A koncert második részében a redukált létszámú Rádióénekkar, három énekszólista és két furulyás is csatlakozott az előadókhoz. Az énekkar számára az első, Brich dem Hungrigen dein Brot című kantáta (BWV 39) nyitókórusa volt a jelentősebb művészi feladat, amelyet meggyőzően, a fúga-szakaszban is precízen és világos formálással oldott meg; különösen tetszett a szoprán szólam könnyedsége és hajlékonysága.
A kantáta a recitativók és a rövid zárókorál mellett egy alt-, egy basszus- és egy szopránáriát tartalmaz. Az énekes szólisták közül Krajnyák Dalma (alt) bizonyult legkevésbé meggyőzőnek, amihez hozzájárult a mérsékelt hangerő és a hangszín erőltetettnek ható sötétítése is. „Seinem Schöpfer noch auf Erden” kezdetű áriájában azonban a koncertmester, Langer Ágnes és a csellószólam vezetője is jelentős kamarazenészi erényeket csillogtatott meg. A basszusáriát Kovács István a tőle megszokott kulturáltsággal és kifejezőerővel interpretálta. Zuzana Kohoutová egy cseppet talán operás hangképzéssel, színpadias gesztusoktól kísérve énekelt, de a szöveggel való azonosulása és kifejezőereje – no meg a hanganyaga – tiszteletet parancsolt.
A zárószám, a BWV 51-es „Jauchzet Gott in allen Landen” kiválasztásában nyilván szerepet játszott, hogy egy szoprán szólistán és a vonóskaron kívül egy trombita is szerepel a partitúrában. A mű különlegessége a IV., kórus nélküli koráltétel, amelyben a szoprán szólista énekli hosszú hangértékekben a koráldallamot, s azt mozgalmas és életteli hegedűszóló ellenpontozza. Kohoutová ezt a szokatlan feladatot is szépen oldotta meg, jól kitöltve és összefogva a dallamíveket, a játékával már korábban is feltűnést keltő Langer Ágnes pedig karcsú és szárnyaló hegedülésével szinte megkoronázta a darabot.
