Csengery Kristóf
Ha Brahms és Liszt művei kerülnek egymás mellé egyazon hangverseny műsorán, a döntést tekinthetjük véletlennek, sejthetünk hátterében ironikus műsorszerkesztői utalást – de akár a letűnt idők nagy szellemeivel való perlekedő szembeszegülés gesztusát is kiolvashatjuk ebből: ha életetekben nem szenvedhettétek egymást, hát tessék, most viselje el mindkettő a másikat! Legjobb talán az eltérő esztétikák kibékítésének lehetőségét látni az efféle párosításokban: nekünk, az utókor zenehallgatóinak már lehetőségünk van úgy szeretni az egyik pólust, hogy a másikban is minden szépet, igazat és jót felfedezzünk – miért ne hallgathatnánk tehát a korábban egymást tagadó értékeket egymás társaságában?
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara Brahms Hegedűversenyét (op. 77) és Liszt Esztergomi miséjét (S. 9) szólaltatta meg egy hangversenyen. Frappáns mozzanat a párosításban, hogy mindkét kompozíciót szoros szálak fűzik a magyar kultúrához: Brahms versenyművét a 19. század legnagyobb hegedűművésze, a magyar származású Joachim József játéka ihlette, s a mű harmadik tétele a maga büszke, bokázó dallamával nyilvánvaló tisztelgés a Brahms számára oly kedves magyaros zene és személy szerint Joachim előtt. Liszt Missa Solennise pedig az Esztergomi Bazilika felszentelésére íródott, és minden megszólalását indokolttá teszi, hogy ez a különlegesen szép és értékes remekmű 1856-os bemutatója óta mindmáig nem vált idehaza – és sehol a világon – rendszeresen felhangzó repertoárdarabbá.
A Hegedűverseny előadója, az amerikai Nathan Giem 2016 óta a Rádiózenekar koncertmestere. Los Angeles környékén nevelkedett, pályáját csodagyerekként kezdte, olyan tanárokkal, mint Mehli Mehta és Franco Gulli, s mielőtt a Rádiózenekar koncertmestere lett, a Tokiói Filharmonikusoknál töltötte be ugyanezt a pozíciót. A közelmúltban karmesteri diplomát is szerzett, jelenleg a Rádiózenekarban folytatott munkája mellett a budapesti Zeneakadémia hegedű szakán tanít. A Brahms-hegedűversenyt nagy szakmai és zenei biztonsággal játszotta, hangszerén tudott énekelni és beszélni, ami fontos is ebben a műben, hiszen Brahms koncepciója (bár a mű nagyon nehéz) alapvetően nem a Paganini által megalapozott mutatósan virtuóz hagyomány folytatása, hanem egy „szimfonikus” hegedűverseny-ideál megvalósítása, Beethoven nyomdokain. Nathan Giem telt hangon, a zenekarral mindvégig kamarazenei együttműködésben, a mű hangszeres követelményeinek magabiztosan megfelelve szólaltatta meg a művet, feltárva a darab költészetét. Előadásában érzékelhettük a nyitótétel mély lélegzetét és formátumát, az Adagio vokális fogantatását és a rondó délceg-táncos jellegét. A lelkes tapsot a művész Eugène Ysaÿe 6. szólószonátájának előadásával hálálta meg.
Vásáry Tamás vezényletével a Rádiózenekar a Hegedűversenyt a mű szelleméhez híven, a szólistához alkalmazkodva, nagy rutinnal kísérte. A hangverseny második részében Liszt Esztergomi miséje Horti Lilla, Wiedemann Bernadett, Horváth István és Cser Krisztián szólójával, a Magyar Rádió Énekkarának közreműködésével (karigazgató: Pad Zoltán) hangzott fel. Az előadás legfőbb jellemzőjeként az a fűtöttség említhető, amellyel a karmester a mű szellemét közvetítette, megidézve Liszt hitét, elkötelezettségét, a műből sugárzó erőt, heroizmust és pátoszt, a mise hangvételének átszellemültségét és emelkedettségét. A megszólaltatás fontos eleme volt a gazdagon kitáruló hangzás, a zenekar és a kórus átható zengése, a sok erőteljes hangsúly, s ami mindennél fontosabb: a sok emfatikus csúcspont, amelyek esetében nem elhanyagolható mozzanat, hogy ezek – mivel valóban jó néhány akad belőlük – az előadásban hitelesek tudnak-e maradni. Mindez azon múlik, hogy a produkciót összetartó vezető valóban azonosul-e a kompozíció gondolatvilágával. Ez a hullámhosszbeli hangoltság ez alkalommal félreérthetetlenül adott volt: a mű képes volt a sugárzásra, s ez vitathatatlanul Vásáry Tamás elsődleges érdeme. A négy szólista kitűnően helyt állt, tökéletes összhangban simulva a mű hatásmechanizmusába – de a hallgató az Esztergomi mise hatalmas hangtömbjeit megcsodálva világosan érzékeli, hogy ez az opus a zenekar és a szólisták közreműködése ellenére mindenekelőtt kóruskompozíció, amelyben az énekkar a zenei és gondolati tartalmak legfőbb hordozója. A Rádiókórus tökéletesen megfelelt a feladat támasztotta követelményeknek: gondozott hangzással, árnyaltan és kifejezően énekelt.
