Kovács Ilona
Emlékezetes esttel örvendeztette meg a Rádiózenekar január 22-én a MÜPA hallgatóságát. Már a műsorösszeállítás is nagyon hívogató és különleges volt, amiben egyaránt szerepelt sokat játszott és kevéssé ismert alkotás is. A finn eposzvilágot elevenítette fel Jean Sibelius Négy legenda a Kalavelából (op. 22, 1895–1896, közismertebb nevén Lemminkäinen-szvit) című sorozatából a második tétel, A tuonelai hattyú, amit a hegedűirodalom egyik legnépszerű versenyműve, Csajkovszkij D-dúr koncertje (op. 35, 1878) követett, az est második felében pedig egy mese részletei elevenedtek meg, Prokofjev Hamupipőke című balettszvitjének (op. 107, 1940–1944) részleteivel. Jó eséllyel lehetett tehát arra számítani, hogy az est programja a sokszínű zenekari palettával meghódítja majd a hallgatókat, amelyben a természet festői képei, a romantika drámai és szenvedélyes dallamai, valamint a balett varázslatos világa egyaránt megelevenedett. Azonban nemcsak a program, hanem az előadott darabok megformálása is sok örömet szerzett a közönségnek, melyet a jelenleg Németországban élő Héja Domonkos vezényelt.
Az este nyitódarabja ezúttal is bebizonyította, hogy szerzője egyik legszebb kompozíciója, ami akár egy oboaverseny – vagy inkább angolkürtverseny – lassú tételének is beillik. A mű megszólaltatása nem egyszerű feladat, elsősorban azért nem, mert Tuonela baljós folyójának és a hattyú mitikus jelenlétének ábrázolása elsősorban nem technikai kihívást jelent, hanem inkább a zenei kifejezőkészség magas szintjét követeli meg. A kompozíció lassan kibontakozó dallamai az északi mitológia titokzatos világát érzékeltették, amelyet a zenekar elegánsan kiegyensúlyozott játékkal adott elő. Héja Domonkos vezénylése érzékenyen követte a darab formálódását, lehetőséget adva a zenekar tagjainak, hogy a hangzás finom részleteit is kidolgozzák. A fúvósok és vonósok közötti állandó párbeszéd megteremtette a darab költői hangulatát, miközben a rézfúvók színárnyalt tónusa is szépen illeszkedett a sötét, fájdalmasan tragikus történetmesélésbe. A legnagyobb dicséret azonban a szólistát, Kozár Melindát illeti, aki mély átéléssel keltette életre a hattyú énekét. Jó ötletnek találtam, hogy szólamát állva adta elő, így nemcsak a hátsó sorokból lehetett látni, hogy ki játssza a szólót, de a hangszer hangja is akadálytalanul töltötte be a hangversenytermet. A rövidebb lélegzetű csellószólóban Amirás Árpád mutatta meg kamarazenészi kvalitásait.
Az északi melankólia és transzcendencia után egy „valódi” versenyművet hallottunk, Kelemen Barnabással az élen. Kelemen az utóbbi jó pár évben nemcsak Magyarország egyik legfoglalkoztatottabb hegedűse lett, de világviszonylatban is nagy sikereket tudhat magáénak. Ezzel a Csajkovszkij-interpretációval pedig ismét bizonyságot tett arról, hogy nem véletlenül. A mű technikai kihívásait fölényesen és könnyedén abszolválta, a lírai szakaszokban pedig mély zenei érzékenysége mutatkozott meg. Kelemen frissességet vitt a sokat játszott műbe az újszerűnek ható agogikákkal és hangsúlyokkal, valamint az olykor meglepetésszerűen kontrasztos dinamikával, amiket persze lehet vitatni. A csúszások nagy száma is szembetűnő volt, ami kissé modorossá tette az interpretációt: nem biztos, hogy mindig ezzel kell vagy lehet kifejezni az érzelmi hőfokot, még egy ízig-vérig romantikus versenyműben sem. Annál is inkább, mert ez valamiféle népies hangvételt sugallt, ami eléggé távol áll Csajkovszkij nagyrészt előkelő és nemes zenei világától. Az előadás azonban mindenképpen frappáns válasz volt Auer Lipótnak, aki a hegedűszólam bizonyos részeit hangszerszerűtlennek találta (tehát nem lejátszhatatlannak minősítette, ahogy azt sok helyen olvashatjuk), és Eduard Hanslicknek is, aki a mű bécsi bemutatója utáni recenziójában nem kevesebbet állított, minthogy Csajkovszkij hegedűversenye azt a borzalmas gondolatot ébresztette fel benne, hogy vannak talán zeneművek, melyeknek bűze hallható… Érdekes lenne megmutatni nekik Kelemen Barnabás előadását – vajon most is ez lenne a véleményük? Természetes volt a vastaps, a ráadás pedig – éppen a magyar kultúra napján – nem valamelyik Bach- vagy Ysaÿe-szólóhegedűs mű részlete volt, hanem Bartók Béla Szólószonátájának 4. – Presto – tétele.
Az este második felében Prokofjev Hamupipőke-szvitjének válogatott részleteit hallhattuk, összesen kilenc tételt az 1. és 2. szvitből, Héja Domonkos válogatásában. A mű elég ritkán hallható, bár éppen tavaly áprilisban volt alkalma az Erkel Színház közönségének a Monte-Carlói Balett előadásában látni-hallani a teljes balettet (akkor a zene csak felvételről szólt a Vladimir Ashkenazy vezényelte Clevelandi Zenekar előadásában). A Bevezetés után rögtön a történet közepébe csöppentünk, mikor is a két mostohatestvér egy kendő birtoklásán veszekszik. Aki nem ismeri a történetet, annak is láttató erővel sugallta a zene, hogy itt nem egy békés szituációról van szó. A bonyolult ritmika ilyen tökéletes előadását csak olyan színvonalú együttes tudja megvalósítani, mint a Rádiózenekar, itt és most ez maradéktalanul teljesült. De nagy élmény volt a többi tétel is. A Mazurka nagybőgős bevezetőjében kíváncsian vártuk, hogyan lesz ebből büszke lengyel tánc, ami aztán meg is született, mint ahogy azt is jól érzékeltette a zenekar, milyen izgatottan készül a bálba Hamupipőke, milyen megilletődött, mikor megérkezik és milyen felszabadultan táncol – természetesen keringőt – a herceggel. Az egyik legnagyobb élményt az Éjfél című tétel jelentette, melyben az idő könyörtelen múlását szimbolizálták az ütőhangszerek. A másodpercek kattogása Hamupipőke számára figyelmeztetés volt, hogy éjfél előtt el kell hagynia a báltermet, hiszen a varázslat csak addig szól. Az óra tizenkét ütését megelőző sietség és izgatottság szinte a szemünk előtt játszódott. Végül a Galopp tétellel zárult a Prokofjev-szvit – és egyben a koncert is –, melyet rafinált technikai kihívásai ellenére is könnyedén és elegánsan mutatott meg Héja Domonkos és a Rádiózenekar.
