Kovács Ilona
A Rádiózenekar Lehel-bérletének 2. koncertje a 20. század, a romantika és a bécsi klasszika (így, ebben a fordított kronológiai sorrendben) egy-egy sokat játszott, népszerű művét kínálta hallgatóságának, olyanokat, melyeket nagyon gyakran lehet hallani hangversenytermekben és a rádióban egyaránt. A népszerűségen kívül ezúttal más közös vonást nem lehetett felfedezni a három mű között, de talán nem is kell mindig felfűzni egy hangverseny programját egy vélt vagy valós narratívára.
Lehetséges, hogy a műsor tervezőjének azért (is) volt célja ezúttal csupa közönségbarát alkotást műsorra tűzni, mert a budapesti est után hosszabb – nyolc hangversenyből álló – angliai-skóciai turnéra indult az együttes, zömében ezzel a műsorral. A nyitódarabként elhangzó Galántai táncok méltán az egyik legnépszerűbb Kodály-mű. A zeneszerző „jókedvében írta” a darabot, gyermekkorára emlékezve, ahol élete legszebb hét esztendejét töltötte. A galántai cigányoktól hallott dallamok felidézésekor eltéveszthetetlen egy sajátos keleti kolorit, ami a magyar zenetörténet során szorosan összefonódott a verbunkos hagyományokkal. Ezek ezernyi színe, hangulata, „illata” szintén ott van a Galántai táncok melódiáiban. Mindezek mellett a darab a szimfonikus hangzás gazdagságát is bemutatja. Nem véletlenül. A darabot Kodály a Filharmóniai Társaság megalakulása 80. évfordulójának tiszteletére komponálta 1933-ban, és minden zenekari szekciónak sok szép szólót komponált – ily módon kedveskedve az előadóknak. Magyar zenekar részéről mindig szép választás Kodály-művel indítani egy külföldi hangversenyt, de persze Magyarországon is hatásos, most is az volt. Az első lassabb, melankolikus szakaszban a klarinét, a fuvola és az oboa szólói különösen szépen érvényesültek, míg a gyorsabb táncokban a zenekar ritmikai pontossága és lendülete emelte az előadást magas szintre. Riccardo Frizza, az est karmestere érzékenyen ragadta meg a darab változatos karaktereit. Aprólékosan ügyelt a hangszerelés színeire, és sikerült izgalmasan érzékeltetnie a darab hangulatváltásait.
Nagy érdeklődés előzte meg a Kodály-művet követő zongoraverseny előadását. Már hetekkel a hangverseny előtt hirdették a koncertet a különböző sajtóorgánumok, melynek szólistája a mindössze huszonegy éves Jeneba Kanneh-Mason volt. A brit zongoraművésznő hétgyermekes családban nevelkedett, ahol minden testvére professzionális szinten játszik valamilyen hangszeren. Jelenleg a londoni Royal College of Music ösztöndíjas hallgatója. Számos versenyen ért el kitűnő eredményt és máris komoly nemzetközi koncerttapasztalattal rendelkezik. Chopin f-moll zongoraversenyének (op. 21, 1829–1830) szólójával lépett első alkalommal magyar színpadra. A mű megszólaltatása során egy érzékeny és minden tekintetben kiválóan felkészült fiatal művész képe rajzolódott ki, melyben megmutatta, hogy nincsenek technikai korlátai. Jeneba Kanneh-Mason tökéletesen megtanulta a zenei szöveget, de ez egyelőre még csak egy nagyon jó alap, játékából olykor hiányzott a szenvedélynek és finom eleganciának az a vegyülete, melyet Chopin végtelenül gazdag érzelmi világához társítunk. Biztató, amit hallottunk, de még nem mindig tudott önfeledten szárnyalni. Briliáns technikájával és éteri pianissimóival azonban mégis képes volt a közönséget elvarázsolni, különösen a második tételben, amely egy szerelmi vallomás bensőséges hangulatát idézte fel. A zenekar kísérete mindig pontos és visszafogott volt, bár időnként az egyensúly eltolódott a zenekari textúrák javára, ami olykor elvonta a figyelmet a zongoraszóló intimebb pillanataitól. A finálé pezsgő ritmusai és virtuóz futamai kiválóan megmutatták Kanneh-Mason technikai felkészültségét. A lelkes taps kétségtelenül azt jelezte, hogy az ifjú művésznő elnyerte a közönség szimpátiáját, amit Debussy A lenhajú lány című prelűdjével viszonzott.
Az est második részét Beethoven 3., Esz-dúr (Eroica) szimfóniája (op. 55) töltötte ki. A darab különleges helyet foglal el nemcsak általában a szimfonikus repertoárban, de meghatározó szerepet töltött be a zeneszerző életében, a világhoz való viszonyában is. A Rádiózenekar méltóképpen mutatta be a szimfónia monumentális szépségét. Riccardo Frizza értelmezése lendületes és precíz volt, kiemelve a mű drámai kontrasztjait. Az első tétel heroikus karakterét a zenekar kiválóan mutatta meg: hatásos volt a nyitó akkordok feszültsége és a témák izgalmas kibontása. A hangszercsoportok közötti dinamikus egyensúlyra fordított figyelem külön dicséretet érdemel, hiszen ez elengedhetetlen az ilyen összetett zenei anyagban. A gyászindulóként ismert második tétel érzelmi mélységét a vonósok és a rézfúvósok szép együttműködése emelte ki. A tétel drámai csúcspontjainál a zenekar teljes intenzitással játszott, a halkabb részek merengő, bensőséges atmoszférája pedig szinte tapinthatóvá vált. A scherzóban a fafúvók és a vonósok párbeszéde volt különösen figyelemreméltó, és persze a trióban a kürtök megszólalása (a kürtösök a koncert egésze alatt kimagasló teljesítményt nyújtottak), míg a finálé grandiózus témáinál a zenekar technikai és művészi felkészültsége teljes pompájában mutatkozott meg. Magával ragadó, lelkesítő előadást hallottunk.
