Kovács Ilona
Vásáry Tamás és a Rádiózenekar Lehel-bérletük 4. koncertjén Johannes Brahms két – időben viszonylag egymáshoz közeli – alkotása, a D-dúr hegedűverseny (op. 77, 1878) és a 4. (e-moll) szimfónia (op. 98, 1884–1885) hangzott el. Az est több szempontból is kötődött a 2021 szeptemberében elhunyt Ligeti Andráshoz, az együttes korábbi karmesteréhez, 1990-1992 között a Rádiózenekar zeneigazgatójához. Egyfelől, a koncertet az ő emlékének ajánlotta az együttes, másfelől a szólista, Oláh Vilmos (aki 2010 óta a zenekar koncertmestere) egy különleges – bizonyára a számmisztika hívei szerint is szerencsés napon – 2022. február 22-én kapta meg a magyar államtól a Ligeti által használt nagyértékű 17. századi olasz mesterhegedűt, mely immár az Ex-Ligeti nevet viseli.
Oláh Vilmos nagy bátorságról tett tanúbizonyságot azzal, hogy az alig pár napja birtokba vett és megismert hangszer bemutatására a hegedűirodalom egyik legnehezebb versenyművét választotta. Még akkor is merészség ez, ha pályafutása során nem ez volt az első alkalom, amikor nyilvánosan szólaltatta meg Brahms remekét. Érdekes, hogy a megszokottal ellentétben a szólista most kottából játszott, míg a karmester az egész koncertet fejből vezényelte. Vásáry Tamásnak, a magyar karmesterek doyenjének nemcsak ez a két mű van meg fejben, hanem a zeneirodalom nagy része – zongoraművek, kamarazenei alkotások, zenekari művek. Ennek a tudásnak köszönhetően érti és érzi annyira magától értődőnek a zenei összefüggéseket és allúziókat. Persze nemcsak érzi, hanem meg is mutatja, nemcsak a zenészeknek, hanem az ő játékuk által a hallgatóságnak is. Brahms 4. szimfóniája például tele van az előző korokra való utalásokkal: a középkori egyházi hangnemek éppúgy megjelennek, mint az utolsó tételben egy barokk variációs forma, a passacaglia. Bizonyosan óriási élmény lehet a vele való próbafolyamat, melynek során Vásáry Tamás hosszú élete alatt összegyűjtött tapasztalatait adja át és osztja meg a zenekari muzsikusokkal. Ez az óriási tudás tetten érhető a dinamikában, az agogikában, egy-egy tétel indításában is. Vásáry visszafogott mozdulatokkal vezényelt, melyek részint habitusából, részint életkorából adódnak. (Ne feledjük, idén augusztusban ünnepelheti 89. születésnapját.) A „tornagyakorlatokat” mellőző, kevés mozdulattal való vezénylés üdvözítő is lehet, hiszen nem vonja el a közönség figyelmét a zenei történésekről, azonban egy brahmsi méretű zenekar esetében – ahol ennyire sűrű a zenei szövet, ahol ennyire figyelni kell a tempóváltásokra, a hangszerek belépésre – olykor szükség lehet a dirigens látványosabb testmozgására és határozott intéseire. Talán a visszafogott karmesteri jelzések okozták a hegedűverseny elején a szétcsúszást, amit – mindenki dicséretére legyen mondva – hamar korrigáltak a Rádiózenekar tagjai. A koncertmester ezután a kis incidens után előlépett a karmester asszisztensévé, és mikor „ideje engedte”, a vonójával segítette – főleg – a fafúvósok belépéseit. Oláh Vilmosnak lenyűgöző a technikája, mindkét keze kiművelt, virtuózan pergeti a hangokat. Megbizonyosodhattunk arról is, hogy a zeneszerző nem mindig volt tekintettel Joseph Joachim intelmeire, aki szakmailag segítette őt a komponálás folyamán. Joachim például szerette volna kihagyatni a zeneszerzővel a technikailag túl nehéz részeket, ám Brahms nem mindenben engedett. A versenymű így tele van olyan kettőshangzatokkal, nagy ugrásokkal és nyaktörő futamokkal, melyek egyáltalán nem hangszerszerűek. A szólista remekül állta a sarat, és sok szép pillanattal ajándékozta meg hallgatóit, bizonyítva, hogy jó kezekbe került Ligeti mesterhegedűje. Csupán a kettősfogásoknál tapasztalhattunk intonálási bizonytalanságokat, ami talán a hegedű méretének tudható be: az Ex-Ligeti minden bizonnyal egy kicsit nagyobb, mint Oláh Vilmos előző hangszere. Még egy dolog. Illik komolyan venni, hogy a 2. tétel elejére Adagio-t írt ki a zeneszerző. (Erre a tételre mondta Sarasate: „Azt hiszik, annyira kivetkőztem a jóízlésből, hogy majd kiállok a pódiumra, mint hallgató, hegedűvel a kezemben, míg az oboa az egész mű egyetlen dallamát játssza?”) Ez a dallam valóban adagiót kíván, ami ezúttal jóval gyorsabb, feszültebb, vibrálóbb volt, mint ahogy azt egy adagiótól elvárnánk. A gyorsabb érzet részint a karmester indításából adódott, részint pedig a szólista időkezelése miatt éreztem nyugtalanabbnak a tételt. A ráadás szintén egy Adagio tempójelzésű tétel volt: Johann Sebastian Bach g-moll szólószonátájának 1. tétele.
A koncert második felét kitevő 4. szimfónia pazar élményt adott a közönségnek, láthatóan a művet megszólaltató muzsikusoknak is. Különösen emlékezetesek maradtak azok a részek, melyekben szinte kamarazenészként, vagy éppen szólistaként mutatták meg magukat a zenekari tagok a nagyszabású szimfónia folyamában. A hangversenyt a Bartók Rádió élőben közvetítette.
