„Üzenetek 1788-ból” címmel hirdetett bérleten kívüli hangversenyt a Zeneakadémia Nagytermébe a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara. Az évad kezdetén érdeklődő közönség jutott a programnak, amely Mozart két szimfóniáját (g-moll és C-dúr), valamint B-dúr zongoraversenyét tartalmazta. Az est dirigense Kovács János volt, szólistaként pedig a Vásáry Tamás meghívására érkezett Primavera Shimát ismerhettük meg.
Mozart zenéje, részben épp azért, mert az idők folyamán rendszeresen játszották, szépen példázza, hogy bármely kor embere (akarva-akaratlanul) mennyire a saját képére formálja a műveket. Az utóbbi évtizedek hitelességre törekvő historikus előadói pedig tudatosan próbálják rekonstruálni az egykori ízlést. A hangfelvételek jóvoltából egymás mellett él tehát megannyi Mozart-kép, a finomkodótól a nagyközönséget megszólító plakátszerű hangzásokig. A mai zenehallgató tehát a bőség zavarával küzd – ugyanakkor a felelősségteljes előadók számára megkerülhetetlen kérdés, hogy melyik Mozart-hangzásképet erősítsék. Ez a kérdés elsősorban azoknak az együtteseknek égető, amelyek Mozart (illetve a klasszikusok) zenéjének specialistái kívánnak lenni. Azok a zenekarok pedig, amelyeknek a repertoárja több évszázadot ölel fel, alkalmanként találkoznak ezzel a problémával. De az is előfordulhat, hogy nem problémaként élik meg a Mozart-interpretációt, hanem alkalomként, lehetőségként, hogy megszólaltassanak Mozart-műveket, amelyeknek a közismertségére bizton számíthatnak.
Ez történhetett a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával is, amelyet rég nem hallottam Mozart-est előadójaként. Kovács János all round karmester, aki olyan szerencsés habitussal rendelkezik, hogy valamennyi kompozícióban, amelynek vezénylésére vállalkozik, képes örömét lelni, s ezt az örömöt sugározni mindenkori muzsikus-partnerei felé is. Ő az a karmester, akit érdemes nézni! A hangversenyeken ugyanis olyan intenzíven éli át a zenét, hogy számára nem kérdéses, hogy milyen mozdulatokkal forduljon a hangszeresekhez. Nem hagyatkozik evidenciaként a próbák során kidolgozottakra, kispórolva mozdulatait az aktuálisan szükséges beavatkozásokra (dinamikai arányok finomítására, vagy a kényes belépések előkészítésére), hanem úgy éli a zenét, hogy az egyszerre kifejező látvány a hallgatóságnak és inspiráló-emlékeztető a játékosoknak. Tehát, a koreográfia nem felesleges, ugyanakkor nem is érződik utasításnak. Érdemes volt figyelni például a bal keze mozdulatait a g-moll szimfónia kezdetén – ahogyan a dallamot szinte simogatva rajzoltatta, s épp ezért máskor felfokozódott a ritmikus karakter hatása, ereje. Alapos-biztos műismeret birtokában képes volt elhitetni valamennyi játékossal, hogy adott pillanatban ő került a reflektorfénybe, az ő – lett-légyen bármilyen rövid – dallamfordulata különlegesen értékes részlete a kompozíció egészének.
A zenekar tagjai az első hangtól az utolsóig aktív jelenléttel játszottak, szólamtudásuk birtokában formálva a kisebb-nagyobb egységeket, nem pedig csupán a karmesteri utasításokat követve. Sajnos, a kürtösök ezúttal nem a legjobb formájukat hozták – de a jól felépített tételek sodrásában könnyen feledhetőek voltak bizonytalankodó hangindításaik. Olyan szimfónia-előadásokat hallottunk, amikor egymást erősíthették a korábbi emlékképek és az őket gazdagító új interpretáció. Mert a kidolgozottságnak köszönhetően, tudatosan vagy szinte észrevétlen, „részletezőbb felbontásban” jutott el hozzánk a partitúra hangzásképe. Imitáló szegmentumok okoztak intellektuális örömet, és megint csak átélhettük a tutti-unisono hangzások semmivel sem pótolható hatását. A lelkesedésnek egyetlen rossz következménye volt: a magas és mélyvonósok gyakran zavaró dinamikai aránytalansága. Főként kezdetben gyönyörködtető volt a basszus-szólamok kidolgozottsága, a bőgősök megformált játéka, melynek során az egyes hangok a harmóniai történéseknek tényleges fundamentumai lettek. Máskor azonban borult az egyensúly, szinte elnyomták a hegedűket. Viszont külön öröm volt hallani, hogy az I. hegedű szólama milyen érzékeny kíséretre képes, ha a fafúvósok játsszák a dallamot, akiknek a teljesítményéről csak jót mondhatunk.
Kovács János értő irányítását dicséri, hogy hatásosan szólaltatta meg a hangsúlyeltolódásos részleteket, amikor a metrikus súly és a hangsúlyosan kiemelt akkordok nem estek egybe. Továbbra is érezhettük a metrikus tagolódást, és épp ezért szinte poénként érzékeltük a „szabálytalan” hangsúlyos ritmusképleteket.
A szólisták repertoárjának kialakulásában nagy szerepe van a külső tényezőknek, a felkéréseknek, vagy épp a versenyműsoroknak. Az ausztrál zongorista, aki több rangos intézményben készült fel a hangversenyező pályára, biztos alapokat kapott ahhoz, hogy „bármilyen” zenét megszólaltasson. Erről tanúskodik repertoárja is, amelyen Mozarttól korábban csak az A-dúr zongoraverseny szerepelt. A kései B-dúr versenymű számára a (legalábbis technikailag) „könnyű” kategóriába tartozhatott; ezt bizonyítja a részletek gondos megformálása, és alkalmanként az artisztikus virtuozitás. A versenyművek szólistáinál szokatlan mértékben volt képes elmélyülni a saját játszanivalójában, szinte megfeledkezve muzsikuspartnereiről. Ő zongorázott, szépen, ám az együtt-muzsikálásnak, esetenként a zenekarral való párbeszédnek a szándéka érezhetően csekély volt, szinte csak a zárótételben jött meg játék-kedvének ez a kollektivitás-érzete.
Az élő-zenére kiéhezett közönség minden várakozást meghaladóan lelkesnek és hálásnak bizonyult. A két ráadással (Sztravinszkij és Schumann) sokoldalúságát kívánhatta megcsillantani a zongorista, ám a virtuozitás könnyen felszínes látvány-világgá válhat, ha a mellécsapkodások mértéke zavaróvá lesz. A hallgatóság, a stiláris váltástól meglepve, túlértékelte produkcióját – vagy egyszerűen, szimpátiájáról biztosította a művésznőt. (Fittler Katalin)
