Fittler Katalin
Kovács László karmester bravúros „beugrásának” köszönhetően hallgathatta meg a Lehel-bérlet nyitóelőadásának eredetileg is tervezett műsorát a közönség. A sajátos program eredményesnek bizonyult: jóllehet, élő adásban odahaza is élvezhető volt, mégis népes hallgatóság bizonyította elkötelezett véleményét: a koncertélmény semmivel sem pótolható.
Az est első felében Dohnányi Ernő két műve csendült fel: az Amerikai rapszódia (op. 47) és a csellóra és zenekarra készült Konzertstück (op. 12). Éppen 70 éve kapta a felkérést – tetszőleges koncepciójú – mű írására Dohnányi, az Ohiói Egyetem fennállásának 150. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségre. 1954 februárjában nagy sikerrel került közönség elé az amerikai dallamokat feldolgozó mű, ami több szempontból is várható volt: a felhasznált dallamok ismertek-kedveltek voltak a hallgatóság számára, az ünnepi alkalom eleve várakozásteljes hangulatot biztosított – és aligha téveszthette el hatását a frappáns tétel, amelyben jól érvényesült Dohnányi hangszerelő remeklése. Ráadásul a szünet nélkül egymásrakövetkező szakaszok mindegyike formailag is könnyen követhető, tehát első hallásra befogadható darab született.
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara tolmácsolásában tökéletesen érvényre jutott az a frissesség, amely a partitúrából árad. A dallamokban rejlő feldolgozási lehetőségek frappáns kihasználása, különböző hangszerek-hangszercsoportok szólisztikus szerepeltetése egyes melodikus fordulatokban: megannyi „figyelnivaló”, amely egyszersmind biztosította a hallgató tájékozódását, akár a művel való első találkozás esetében is. A részletező kidolgozottságnak meglett a haszna!
A Konzertstück egyszerre tekinthető hálás és hálátlan darabnak. A muzikológusok által leginkább Schumann csellóversenyével rokonított – hasonlóképp egytételes – kompozíció bevallottan nem akar versenymű lenni, jóllehet egyértelműen szólista-rangú művész közreműködését igényli. Fenyő Lászlót hallgatni mindig kivételes élmény – ezúttal is gyönyörködtető volt játéka, habár a mű koncepciójából és a hangszerelésből adódóan néha a csellószólamba olvadt a játéka. Cadenza-jellegű szólóival viszont olyan lélegzetelállító csendet hívott életre, ami ritkaságszámba megy a Müpa hangversenytermében. Fenyő László előadásának köszönhetően mindig megszólítottnak érezheti magát a hallgató, még az „elvontabb” zenék is érthetőek. Dohnányi fiatalkori (huszonévesen írt) koncertdarabja esetében csak azon sajnálkozhattunk, hogy a hangszerelésre (mesterségbeli tudás érzékeltetésére) túlzott gondot fordított a szerző, amit a legárnyaltabb dinamika sem tud érdemben módosítani (gyakran „vastag” a zenekari hangzás).
A ráadás Bach-tétel értékes „kárpótlást” jelentett – és Fenyő László e két interpretációjának egymásutánja arra a homogeneitásra mutatott rá, ami játéka sajátosságának tekinthető: ugyanolyan értékes hanganyagból építkezik bármilyen stílusú- műfajú kompozíciók esetében; már önmagában maga az „egy hang” is értékesen megmunkált – s ez valamennyi hangra igaz! Hogy milyen struktúra mentén helyezkednek el ezek az igazgyöngyök, az már a kompozíció és interpretáció eredményes találkozásából adódik.
Vélhetően a csellószólam játékosainak is különleges élmény volt a kapcsolat-tartás a kiváló szólistával, különböző kommunikációs viszonylatokban.
Kétségkívül nagy várakozás előzhette meg az elsősorban musical-szerzőként világhírre szert tett Andrew Lloyd Webber Requiemjének előadását. Repertoárbővítést jelenthetett az énekkarnak – és épp ennek köszönhető, hogy nem zenekari koncertként, hanem a MR együtteseinek fellépéseként hirdették a programot. Az intézmény harmadik művészeti együttesét, a Gyermekkórust két szólista képviselte (Rétháti Borbála és Zsolnay Orsolya), akik minden bizonnyal a legilletékesebbek a jelenleg rendelkezésre álló hanganyagból e szólista-feladatokra. A szólista-feladatokra Kolonits Klárát és László Boldizsárt kérték fel.
Míg a koncert első részében a közönség nagy része számára „premier” a hallgatnivaló, vagyis első ízben találkozott – legalábbis hangversenyteremben – a művekkel, a Webber-mű esetében azzal kellett számolni, hogy immár évtizedek óta ott él sokak fülében/emlékezetében az etalon-értékű, felvételekről számtalanszor hallott előadás. Tehát, a megszólaltatásnak eleve magas mérce jutott – másrészt viszont egészségesen ellensúlyozta ezt, hogy az ismert-kedvelt dallamok/tételek újrahallgatása önmagában is örömforrás.
A közreműködők számára minden bizonnyall élmény a népszerű darab megszólaltatásában való részvétel, akkor is, ha az eredmény objektív értékelése bizony felemás lehet. Ebben az előadásban Kovács László irányítása rendkívüli haszonnal járt. Mind a széleskörű műfaji jártassága, mind a pályája során kikristályosodott mozdulat-készlete nagy segítséget jelentett (az ideális tempóválasztásokkal, a hirtelen karakterváltások előkészítésével, stb.). A zenekar és az énekkar műismeret birtokában avatott tolmácsnak bizonyult. Más kérdés, hogy a szélsőséges hangi igények néha szinte megoldhatatlan feladat elé állították az énekeseket – ezért nemcsak olyan esetekben maradtak adósak az érthető szövegmondással, amikor azt szinte feleslegessé tette a karakteres zenei anyag. Az viszont interpretációs kérdés, hogy az énekes szólista mikor tartja fontosabbnak a dalolást, mint a deklamálást – eltérően a hallgatói elvárásoktól. Kolonits Klára hangjának érzéki szépsége ezúttal is gyönyörködtető volt. Az előadás legkritikusabb pontját az exponáltabb gyermek-szólista jelentette (nem véletlen, hogy – miként a műsorismertető idézi is – a mű végleges verziójának bemutató-együttesében három szólistát soroltak fel név szerint!). Felelőtlenség – egyébként jó képességű – gyereket számára megoldhatatlan feladattal nyilvánosság elé állítani. A lányka, miközben testes hangra törekedett, észrevehetően nem mindig tudta irányítani a megszólaltatandó hang dinamikáját – s akkor még a szövegmondás bántó hiányosságairól nem is szóltunk!
A legemlékezetesebb perceket a jól karakterizált kórustételeknek köszönhettük . És, természetesen, az örökzölddé minősült, mindig-sláger Pie Jesu tételnek.
