TISZTELETJEGGYEL
Hosszú évek után végre előkelő helyen, esti fő műsoridőben sugárzott komolyzenei, vagy inkább annak szánt műsort a közszolgálati televízió szeptember első vasárnapján. A műsorsáv kitüntetett helyén való sugárzás apropóját azonban nem valamilyen jeles évforduló, állami ünnep, jótékonysági rendezvény vagy hasonló, az utóbbi években megszokott ürügy szolgáltatta, hanem azon hétköznapi, mondhatni prózai körülmény, hogy Szenthelyi Miklós Kossuth-díjas hegedűművész apósa vis a vis szomszédja Kern András Kossuth-díjas színművésznek Balatonszepezden.
Önmagában ebből még nem lett volna baj, hiszen a kiváló hegedűművész, a hivatásos muzsikusokból álló, nagyszerű fúvósokkal kiegészített kamarazenekar – Szenthelyi saját együttese – , és nem utolsó sorban Beethoven népszerű Hegedűversenye akár színvonalas zenei programot is jelenthetett volna. Igaz, a dirigens neve kicsit szokatlanul csengett a koncertlátogató közönség fülében, de hát Istenem, nem mindenki kezdi huszonévesen a karmesteri pályát. A jeles esemény helyszíneként pedig nem más, mint a kortárs hangversenyélet legújabb, de máris patinás szentélye, a Művészetek Palotájának Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterme szolgált.
A kezdeményező művészpáros azonban mintha maga sem lett volna egészen meggyőződve a rendhagyó vállalkozás létjogosultságáról, mer t az eseményt körítő werkfilmfélében aprólékos és körültekintő magyarázattal igyekeztek szolgálni a produkció létrejötte tárgyában (Balaton, nyaraló, Unicum, terasz, vis a vis, ld. feljebb).
Ekkor azonban még mindig nem gyanakodtunk eléggé, hiszen kultúrember nem prejudikál és minden körülmények között, vagy inkább azok ellenére is igyekszik megőrizni nyitottságát. Ki tudja, talán a sokoldalú Kern András reneszánsz tehetségének egy mindeddig rejtett dimenziója tárul most fel előttünk, esetleg eddig titkolt több éves, vagy akár évtizedes zongoratanulmányok állnak mögötte, amelyek lehetővé teszik, hogy legalább alapfokon eligazodjon a partitúraolvasás és a taktírozás rejtelmeiben. Nos, amint az már a werkfilm felvezetőjéből is kiderült – de később magunk is meggyőződhettünk róla – ez az eset nem állt fenn. Kern András olyannyira nem olvas partitúrát, de még csak kottát sem, hogy a felkészülésben egy zenében jártas – előttünk sajnálatos módon ismeretlen – coach segítette. Ekkor sejteni kezdtük, hogy most már csak a színész szakmai hitelében bízhatunk, vagyis abban, hogy legalább olyan szinten képes megtanulni a dirigálás zenével összhangban lévő mozdulatsorait, amennyi ahhoz szükséges, hogy mondjuk egy játékfilmben (ld.: Sztracsatella) vezénylő karmestert alakítson. Nos, amint az a folytatásból kiderült ez a feltételezés sem igazolódott be, ugyanis a színészi produkcióként felfogott karmesteri teljesítmény még egy török-egyiptomi koprodukcióban készült többrészes filmsorozat színvonalát sem érte el. Mindezt ugyan már előrevetítette a bevezető magyarázkodásban elhangzott árulkodó mondat is, miszerint a felkészülés során mindössze arra összpontosítottak, hogy a tutti szakaszokban, ahol a magánszólam nem játszik – értsd: a szólistának nincs módja arra, hogy fej- és testmozdulatokkal játék közben a kísérő zenekart is irányítsa – a karmesteri működés legalább az együttes játékot ne zavarja. A végeredményt, a közreműködő muzsikusok – az ötletgazda Szenthelyit is beleértve – feszült arckifejezését és kimerültségét látva, azonban még ennek a minimális célkitűzésnek sem sikerült eleget tenni.
A klasszikus zene, és az attól elválaszthatatlan Bürgerbildungskultur ezzel a vasárnap esti főműsoridőben sugárzott lelkiismeretlen produkcióval újabb pofont kapott. A nyolcvanas években világszerte lezajló informatikai és kommunikációs forradalom alapjaiban rendítette meg az előzetes tanuláshoz – műveltséghez kötött – kulturálódási formákat, amit egyébként a posztmodern fogyasztói társadalom divatos kifejezéssel csak kultúra-fogyasztási szokásokként aposztrofál. A helyzetet tovább rontotta a hazánkban jól kiépített zeneiskolai oktatáshoz való hozzáférés egyre nehezebben teljesíthető anyagi és szellemi feltételrendszere: a folyamatosan emelkedő tandíjak, kotta- és hangszerárak, valamint az ezzel fordítottan arányos szabadidő kettős spirálja. A muzsikus pálya a táncosoké után a legkegyetlenebb művészpálya: közel két évtizedes felkészülést, kisgyermekkortól kezdve rendkívüli fegyelmezettséget, sok-sok lemondást, napi több óra gyakorlást követel meg, és gyakran előfordul, hogy a befektetett munka egy életen át nem térül meg, de még csak nem is kamatozik. Ha valakinek, akkor Szenthelyi Miklósnak ezt igazán tudnia kellett volna. De tudnia kellett ezt Kern Andrásnak is, akinek színészi múltját számos emlékezetes, aprólékosan kidolgozott, hiteles alakítás gazdagítja.
A zene kétarcú művészet. Egyrészt minden más művészetnél közvetlenebbül hat az érzékekre, vagyis a valóban értékes zene és a jó előadás a zeneileg képzetlen emberből is katarzist válthat ki (vö: Arisztotelész, Platón, Hegel, Adorno, etc.) . Másrészt a legutóbbi négy évszázad európai zenei repertoárja, ami napjainkban az atlanti kultúrkörhöz tartozó operaházakban és hangversenypódiumokon gyakorlatilag rendszeresen megszólal, olyan szövevényes interkulturális referenciahálózatba ágyazódik, amelynek megértése és élvezete komoly intellektuális felkészültséget követel meg. A zenei műveltség nem véletlenül szorul tehát egyre marginálisabb helyre napjaink kizárólag tömegszórakoztatásra szakosodott médiakultúrájában, és ennek egyenes következményeként a magyar társadalomban. Az ellentmondást tovább növeli, hogy ha valami miatt a művelt világ még egyáltalán jegyzi Magyarországot, az elsősorban e kis ország irigylésre méltóan gazdag zenekultúrája: kimagasló zenei tehetségei, világszerte elismert zeneszerzők, nemzetközileg megbecsült karmesterek, hangszeres szólisták, operaénekesek, vonósnégyesek, kamarazenekarok. Ne áltassuk magunkat, nincs már semmi más, ami miatt a világ számon tartana és tisztelne bennünket, csak a klasszikus zenei produktum és néhány kiemelkedő kortárs írónk. Már Puskás sincs és gyógyszergyártás sincs. Sőt, a Magyar Posta sem a régi…
A saját műfajában mindeddig kiemelkedően teljesítő két Kossuth-díjas művész meggondolatlan balatoni nyáresti kalandja a televízió képernyőjén át felnagyítva és megsokszorozva rendkívül álságos és kártékony üzenetet hordoz. Nem mást, mint azt, hogy ebben az itthon oly gyakran lenézett, sokszor megalázott műfajban, a klasszikus zenében, bizonyos előadói tevékenységek, mint például a karmesteré, minden komolyabb felkészülés, előzetes tanulás, tehetség, sajátos képességek nélkül betölthetők, még csak elsajátítani sem kell hozzá semmit. Sem a kottaolvasást, sem az ütemezést. Hogy az esztétikai hiátusról már nem is szóljunk. Ha valaki, ráadásul gyakorló muzsikus, közismert szólista és zeneakadémiai professzor létére azt hiteti el a közönséggel, hogy az egyik karmester olyan mint a másik, és hogy az ember és a művész, aki 15, 20, 70 vagy akár 110 zeneileg magasan képzett hangszeres muzsikus előtt középen áll, ugyanazt a hatást váltja ki a zenésztársakból és a hallgatókból, mint bárki más, az nem csak megbocsáthatatlanul félrevezeti a közönséget, hanem felelőtlenül becsapja saját magát és a vele együttműködőket is. Kostet was kostet…
K. K. Zs.
