Fittler Katalin
A tavalyi kényszerű szünet után idén megnövekedett időtartamban jelentkezett a Keller András nevéhez fűződő sajátos maraton, A hallgatás napja: a szombati három (egyórásra tervezett) koncertet vasárnap 7 + 1 követte. Azért a „bontás”, mert az „egy” mintegy ellenpontozta a hét másikat, amelyek két helyszínen felváltva folyamatosan végighallgathatóak voltak. A „kakukktojás” kétségkívül ritkaságnak ígérkezett: a BMC Könyvtárterébe Morton Feldmann 2. vonósnégyesének magyarországi bemutatóját hirdették meg – ám a több mint öt óra terjedelmű darab kedvéért négy másik koncertről kellett volna lemondani, így hát a mérleg nyelve erőteljesen kilendült a másik irányba…
„Nem hangok – hangzások vonulnak”.
Az idézet Csapó Gyula (ősbemutatóként felhangzó) művének ismertetőjéből való, de ennél találóbbal aligha jellemezhetnénk a műsor-folyamot. Ugyanis nem elsődlegesen hangversenyek egymásutánjaként éltük meg a másfél napot, hanem (némi környezetváltozással és a pódiumátrendezésekhez szükséges idők folyamatmegszakító gesztusaival) kompozíció-vonulatként. mint egy korall-lánc, amelynek alkotórészeit nem csiszolták formatervezettre. Kis- és nagy apparátus közötti skálán mozgott az előadói létszám, az alig párpercestől mintegy félórásig tartott egy-egy mű (illetve sorozatnak a felidézett részlete), s ez a változatosság szintén hozzájárult ahhoz, hogy a hallgató (önként és ösztönösen) feladja időérzékét, és fáradhatatlanul várja a mindig következőt. És – tegyük hozzá őszintén – néhány olyan műsorszámot, amely önmagában is elégséges vonzerőnek bizonyult.
Amennyire érdekes és értékes vállalkozás a sorozat a maga sajátos programjával, olyannyira szerethető a gyakorlati megvalósítása. Akkor is, ha a csúszások szinte hagyományként öröklődnek tovább. Jó értelemben kerül közvetlen kapcsolatba az előadások által az előadókkal a hallgatóság, ami szavatolja az előítéletmentességet, vagyis, nyoma nincs a sokszor-sokat emlegetett szakadéknak, amely a közönség és a kortárs zene között tátong.
Ebben az évben mindössze regisztráció volt szükséges a koncertlátogatáshoz – olyan svédasztal-kínálat állt rendelkezésre, ahol bárki találhatott magának kedvére valót. Más kérdés, hogy továbbra is érezhető volt az a sajátos erőviszony-rendszer, amit a hangversenyélet decentralizálása váltott ki. Leginkább olyanok figyelmét keltette fel a fesztivál-jellegű program, akik a Concerto Budapest törzsközönségéhez (baráti köréhez) tartoznak. Azért elszomorító ez egy kicsit, mert ez igazán kiváló alkalom lett volna arra, hogy – akár egy-egy program követésével – olyan élményhez jusson bárki, amelynek következménye lenne: a Concerto Budapest programjai iránti érdeklődés.
Mindez a helyszínen szerzett tapasztalat – a közvetítések által megszólított, potenciális közönség reflexiói a későbbieken lesznek lemérhetőek.
A Concerto Budapestnek az idei programfüzetében a fesztiválok bevezetőszövege E. T. A. Hoffmann-idézettel kezdődik: „A zene az ember előtt egy ismeretlen birodalmat tár fel, egy olyan világot, amelynek semmilyen közös vonása sincs az őt körülvevő, külső érzéki világgal, és amelyben minden határozott érzését hátrahagyhatja, hogy átadhassa magát egy kimondhatatlan vágyakozásnak.” Keller András vélekedése szerint „egyáltalán nem megérteni, hanem hallgatni, érezni kell a zenét, átengedni magunkon. Ha valaki megteszi ezt a szellemi-lelki befektetést, olyan gazdaggá válhat, hogy az egész életét másként látja majd”. A „megérthető zene” sorozat elkötelezett (és meggyőzött) hallgatójaként azzal próbálnám feloldani ezt a látszólagos ellentmondást, hogy vannak zenék, amelyekhez „megértéssel”, míg másokhoz „átengedéssel”, egyfajta elvárás-(és főként: előítélet-)mentes érdeklődéssel juthatunk közelebb. Szerencsére a hallgatnivaló olyannyira gazdag, hogy bármely nézetet valló muzsikusok találnak játszani- és hallgatnivalót véleményük alátámasztására.
A műsor – amelynek némi módosítása a Covid számlájára írandó – legnagyobb vonzereje abban rejlett, hogy ritkán hallható darabokat kínált, ősbemutató és magyarországi bemutató mellett olyan kompozíciókat, amelyek akár épp sajátos apparátusuk révén nehezen illeszthetők be hagyományos koncertprogramba (Vidovszky László az egyik műismertetőjében deklarálta, hogy szándékosan kerülte a hagyományos hangversenyélet normáit). Az már befogadói alkat kérdése, hogy ki-ki hogyan viszonyul az ismeretlenhez, mintegy passzívan engedi hatni magára a hangzást, vagy már az ismerkedés során törekszik arra, hogy élmény-készletében helyet keressen/találjon az újdonságnak.
Hogy ez a rendezvény „a fiatal magyar zene kivételes fórumaként működik”, miként az évad műsorfüzetében olvasható, az nemcsak a műsorra (szerzőkre), hanem az előadókra is vonatkozik.
A kamaraprodukciók hallgatása közben lehetetlen volt nem rácsodálkozni, hogy mennyi vonósnégyes-társulásunk van (lehetnek kisebb-nagyobb múlttal rendelkezőek, és szinte alkalmi társulások, de mindenképp figyelemre méltó, hogy hány zenekari vonóssal találkozunk a különböző együttesekben). Minden bizonnyal támogatja az ilyesfajta törekvéseket a zeneigazgató, aki a vezénylés mellett továbbra is aktív hegedűs, szólistaként és kamaraegyüttesekben egyaránt. A Keller Quartet (módosult összetétellel) is részt vett a változatos programban. A kortárs magyar zeneszerzők közül Vidovszky László és Bánkövi Gyula művei szerepeltek a legnagyobb számban, de szép számmal kapott megszólalási lehetőséget a fiatal generáció csakúgy, mint azok a muzsikusok, akik elsősorban hangszeresként ismertek, de maguk is késztetést éreztek komponálásra, ily módon visszautalva arra a korra, amikor az alkotó és az előadó nem vált külön.
A teljesítményeket illetően, elismeréssel kell adózni, amiért zökkenőmentesen oldották meg a többféle funkcióban való fellépést: aki az egyik kamaradarabban még szólista, a következőben a zenekarban foglal helyet (ebben is jó példával járt elöl az elképesztő munkabírású Keller András). Mint már hagyományosnak tekinthető, igényes feladatokat igényesen valósított meg a Concerto Budapest kitűnő fuvolása (Kaczander Orsolya) és klarinétosa (Klenyán Csaba), kivette részét a kamaraprodukciókból az együttes valamennyi koncertmestere, és nagy öröm, hogy szólista-funkcióban egyre több zenekari játékos nevét tanulhatjuk meg. A legemlékezetesebb talán Karasszon Eszter játéka (Csapó Gyula: Jewels – A Potlatch).
A műsorok kialakítása (a módosítások véglegesítése) előzetes munka, művészi elképzelések kivitelezéseként, a különböző apparátusú darabok próbáinak megszervezése úgyszintén. A produkció viszont mindig „jelen idejű”, ami sajátos koncentrációt igényel. És mindehhez társultak a nagyzenekari produkciók, amelyek sorában Keller Andráson kívül karmesterként Tihanyi Lászlóval és Wolf Péterrel dolgozhattak a zenekari játékosok.
A hallgatás napja közreműködői között visszatérő művészeknek örülhettünk (például Csalog Gábor), és megtanulhattuk figyelemreméltó teljesítmények előadóinak nevét (Görög Sisters).
És nagy öröm, hogy ebben az évben sem maradt el a 20. századi zene néhány korszakos jelentőségű külföldi képviselőjének a műve – ebben a vonulatban a koronát a sorozatra a zárószám tette fel, Schönberg Megdicsőült éj című vonósszextettje, Keller András, Környei Zsófia, Homoky Gábor, Szomor-Mekis Janka, Perényi Miklós és Rohmann Ditta felejthetetlen előadásában.
