2015 után, idén ismét műsorra került a júniusi Wagner-ünnep keretében A bolygó hollandi. Ismét Kovalik Balázs rendezésében láthattuk az 1841-es ősverziót, ám ezúttal erőteljesen változott a szereposztás, Elisabet Strid Sentájához és az egyetlen magyar énekes Wiedemann Bernadett Maryjéhez John Lundgren (Hollandi), Liang Li (Daland) Ric Furman (Erik) és Franz Gürtelschmied (Kormányos) társult. A művészeti vezető Fischer Ádám pedig a karmesteri pálcát Michael Boderre bízta. Az előadók sorában a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarához és Énekkarához, valamint a Nemzeti Énekkarhoz a No Comment Társulat csatlakozott (ez utóbbiakról mindennemű információval adós marad az egyébként kitűnő műsorismertető).
Két alkalommal, június 8-án és 10-én került színre Horgas Péter díszletével, Benedek Mari jelmezeiben a szerző által drámai ballada megjelöléssel illetett, mintegy két és egynegyed óra időtartamú alkotás. Amely, wagneri léptékkel mérve rövidnek tekinthető, habár másrészt értékelendő, hogy szünet nélkül, egyvégtében zajlik. A közönség remekül vette az akadályokat!
Érdemes volt „újranézni”, de emlékezetes élménnyel elsősorban azok távozhattak, akik ebben a színrevitelben most látták először. És nem volt tanulság nélküli olyanoknak sem, akik korábban több rendezésben látták (élőben és/vagy felvételeken).
A mostani előadás (én a 10-it láttam) sajátosságaként az tűnt fel, hogy erőteljesen jutottak érvényre a „zárt számok”; mondhatni, az opera romantikus vonulatát követő sajátosságai, tehát azok a részletek, amelyekben (akár a strófikus szerkezetből adódóan) megállni érződött az idő, egy-egy érzelmi állapot részletező feltárásával.
Nagyrészt a rendezésnek köszönhetően, állandóan ott munkált közben bennem Balázs Béla Regösének elhíresült (költői) kérdése, miszerint „hol a színpad, kint-e vagy bent”, hiszen épp az alapvető helyszínek-kellékek nem kerültek megjelenítésre – aminek persze megvan az a haszna, hogy kellék-mivoltukkal nem keltenek derültséget, elterelve a figyelmet az érdemi történésekről. A látványelemek viszont olymértékben képviseltek „más világot”, hogy szinte érintetlenül hagyták a zenére összpontosuló figyelmet. Mert Wagner művészete minden összművészeti törekvése mellett is elsősorban zenéjének érzéki varázsával hat!
„Egy meg nem értett művészi világkép áll itt szemben a materiálissal” – ezt a címet kapta Rockenbauer Zoltánnak 2015-ben Kovalik Balázzsal készített interjúja. Apró-frappáns gesztusokkal már az első pillanattól minden néző számára nyilvánvalóvá lehetett, hogy a Hollandi alakjában önmagának, a saját helyzetének-viszonylatainak is művészi kifejezést adott Wagner. A címszereplő – mint megannyi operáé korábban is azóta – olyan szituációban van, ahol számára megvalósíthatatlan a kölcsönös kommunikáció. Az ő világa ellenállhatatlanul vonzza kép- és irodalmi élmény közvetítésével Sentát, aki önként vállalja a „női megváltás” kitüntetett szerepét. Senta a szerepbe „szerelmes”, amely a megváltást jelentené a Hollandinak, aki tehát nem társ-találásra vágyik… E sajátos szituáció eredménye az a különleges szerelmi duett, amely mintegy két monológként, vallomásként „elmegy egymás mellett”. Ez volt az előadás egyik leghatásosabb jelenete. Erőteljesen magára, saját már-már wertheri szenvedésére tudta vonni a figyelmet Erik szerepében Ric Furman, noha a kifejezés néha a zenei perfekció rovására ment. John Lundgren nagyformátumú figurát jelenített meg, a rendezés által is reflektorfénybe állított Senta szerepében Elisabet Strid jelentős közönségsikert mondhatott magáénak. A Kormányos rövid szerepében felfigyelhettünk Franz Gürtelschmied értékes hanganyagára, és ismét elismeréssel adózhattunk a stuttgarti Kammersänger Liang Li alakításának, a kínai énekes részletezően átgondolt szerepformálásáért. Wiedemann Bernadett a környezetétől erőteljesen különböző fekete viseletére talán a nyitány alatt történő „játék” adhat magyarázatot…
Remekelt a nagylétszámú férfikar, viszont a nőikar színpadi játéka – a rendezői üzenet tolmácsaként – már-már parodisztikus hatást keltett, mindenesetre hidat teremtett a szappanoperák közönsége és a magasművészet között.
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara kezdettől a Budapesti Wagner Napok főszereplője, erőt-energiát nem kímélő munkájával biztosítva a zenei környezetet a színpadi cselekményeknek. Elismerésre méltóan bírta a legnagyobb erőpróbát is, realizálva Wagnernek azt az elképzelését, hogy négy egymást követő estén kerüljön színre a Tetralógia. Ennek az együttesnek aligha jelenthet gondot (kiváltképp nem a 2015-ös előadások után) A bolygó hollandi előadása, kiváltképp, mivel a betanító munkát a zenekarral szoros kapcsolatban álló Kovács János végezte. Éppen ezért az idei teljesítményük nem sorolható a korábbiakhoz, s ebben minden bizonnyal abban rejlik a magyarázata, hogy nélkülözniük kellett Fischer Ádám inspiráló jelenlétét. Michael Boder feltehetően elégedett volt felkészültségükkel, s így nem sarkallta őket olyan interpretációra, amelyben maguknak a hangszereseknek is öröme telnék. Kezdetben némi bizonytalanság is érezhető volt, ami az egyébként mindig remekelő rézfúvósok teljesítményét is mérsékelte.
Külön köszönet illeti a Müpa előrelátását, amiért jól időzítve a Wagner-napok idejére megjelentette a 2015-ös előadás DVD-felvételét. Élmény lehet a két interpretáció összevetése, de méginkább öröm az előadás bármikor-felidézhetősége. Mindenkinek.
(Fittler Katalin)
