TISZTELETJEGGYEL
Csontos János
Vadonatúj jelenség ütötte fel a fejét a honi zenei életben: aki őszinte kulturális aggodalomból a Magyar Rádió művészeti együttesei körüli anomáliákat akár a legcsekélyebb mértékben is bírálja, azt sommásan rádióellenesnek minősítik. Hallottam már olyat is, hogy a Magyar Rádió perelni fog, ha úgy ítéli meg, hogy az e tárgyban nyilvánosságra hozott tények vagy vélemények az érdekeit sértik. Ehhez az intézménynek joga van, hiszen a Magyar Köztársaság jogállam. Ugyanakkor kultúrállam is, s a közpénzből fenntartott közrádió – ha olykor el is mosódik ez az alapküldetés – legalább annyira kulturális céllal működik, mint amennyire köztájékoztatási funkciót tölt be.
A Magyar Rádió érdekei azonban a jelek szerint annyira erősek, hogy még a hatályos alkotmányt is felülírják. Másképpen nem értékelhető Gulyás Dénes országgyűlési képviselő szeptember eleji elnöki eltanácsolása a művészeti együttesek évadnyitó üléséről. Gulyást az énekkar hívta meg. A távirati iroda tudósítása szerint a honatya arra hivatkozott, hogy közszolgáltató intézményről van szó, így jogosult arra, hogy ott tartózkodjon. Felajánlotta azt is: ha el akarják távolítani, hívjanak rendőrt, és vele vezettessék ki. Ezután rekesztették be a társulati értekezletet, s alakult át az ülés a szólamvezetőkkel folytatott zártkörű megbeszéléssé. A kiadott hivatalos közlemény úgy fogalmaz: „A Magyar Rádió álláspontja szerint egy országgyűlési képviselő az igazolványának felmutatásával az MR területére nem léphet be, és különösen nem jogosult részt venni – meghívás nélkül – egy részvénytársaság belső megbeszélésén. Ez súlyosan sérti az MR működését és érdekeit.”
Ezzel szemben a szomorú valóság az, hogy egy képviselő a törvény értelmében minden közintézménybe szabadon beléphet igazolványa felmutatásával, akár meghívás nélkül is. A médiatörvény jobb híján határozta meg a közmédiumok társasági formáját részvénytársaságként, hiszen máskülönben adóforintokból működnek. A társulati ülést részvénytársasági megbeszélésnek titulálni tehát erős csúsztatás. A Magyar Rádió elnökét éppen az az Országgyűlés felügyeli, amelynek Gulyás Dénes a teljes jogú tagja. A Magyar Rádió fontos intézmény, de nem állam az államban.
A titkolózás nem egyszerűen holmi „üzleti érdekek” védelme jegyében zajlik, hanem a rossz lelkiismeret jele is. Nem is oly rég, júniusban, a SzenáTorok énekkarba tömörült honanyák és honatyák – pártállásra való tekintet nélkül – szavát vették Such György rádióelnöknek, hogy a zenekarban és a többi művészeti együttesben nem lesz további leépítés. Ha Gulyás ott maradhat az évadnyitó ülésen, akkor ezzel a becsületszóra tett elnöki ígérettel kellett volna szembesülni. „Such György biztosított bennünket arról, hogy a racionalizálás jegyében nem lesz további létszámcsökkentés az együtteseknél. Erre kétszer is rákérdeztem. Bízom abban, hogy szavatartó ember” – nyilatkozta akkor Gulyás Dénes. Aztán most megtörtént ez a kínos affér.
A Magyar Rádió mintha minden erővel titkolni akarná leépítési szándékát, s mintha a menedzsment eltökélte volna, hogy így, vagy úgy, de véghez fogja vinni, amit eltervezett. A cél vélhetőleg egy hatvantagú zenekar, költséges nagyzenekari koncertek, terembérleti költségek nélkül, óvodákban, pályaudvarokon és bevásárlóközpontokban kamarakoncertező művészekkel, illetve a nagy létszámú fellépéseknél alkalmi kisegítőkkel. Ezt a koncepciót kissé fellengzősen „missziónak” nevezik. (Hogy „a zenehallgatás élményét eljuttassák a nagyközönséghez”.) A Rádiózenekar elsőként a Nyugati téri aluljáróban játszott volna a parttalan „közszolgálat” jegyében. E sorok írásakor már csak az énekkarról van szó. Talán többe került volna a leves, mint a hús, mert a haknimenedzser azzal szembesülhetett: a milliós hangszerpark szállítása és a hely biztosítása a rádió büdzséjét terhelné.
Gondolom, az underground fellépésre valahol az indián népzenészek mellett nyílik lehetőség, akik saját házi gyártású CD-iket kínálják a kalapba dobott aprópénz ellenében. Ez a missziózás méltatlan, ez az adóforintok herdálása. Legalább akkora pazarlás és képmutatás, mint amikor egy bank felelős alkalmazottait kiküldik a domboldalba szemetet szedni a környezetvédő imázs jegyében. Ezalatt a munkából való kiesésükkel sokkal nagyobb kárt okoznak az ügyfeleknek, mint amit néhány sárgamellényes köztisztasági alkalmazott „demokratikus” tehermentesítése jelent.
Nyilvánvalóan nem hozzáértők alakítják a közrádió művészeti együtteseinek a sorsát. Nem hallottak még arról, hogy a „média” közbeékelést jelent – azaz a koncerttermek világán túl nem kell hakniznia egy szimfonikus zenekarnak: ott egyszerűen bekapcsolják ehhez az élményhez a rádiót. Ezt nevezik közvetítésnek. A „misszió” ennek értelmében puszta fedőakció: a drasztikus leépítést hivatott elleplezni.
Such György korábban maga jelentette ki, hogy a létszám és a minőség nem egyenesen arányos. Az eredetileg 104 státuszú, de 110 zenészt foglalkoztató zenekarban ma már csupán 87 egész állású és 7 félállású muzsikus dolgozik, miközben, aki teheti, lázasan kutatja a menekülési útvonalakat. Az énekkar 49 megmaradt státuszából hárman gyesen vannak, egy művésznek (aki a Gulyás-affér idején nyilatkozott a médiának) nem hosszabbították meg a szerződését, egy pedig felmondott. Egyikük helyét sem töltik be, tehát már csak 44-en énekelnek. A Telekom Szimfonikus Zenekar egyik novemberi hangversenyén Dvořak Requiemje hangzott volna el a Rádiókórussal, ám a kórus ilyen létszámban mára alkalmatlan lett egy ekkora mű megszólaltatására. A hiányzó 20-25 kisegítőt a Telekomnak kellett volna fedeznie. Inkább hívták a Nemzeti Énekkart. A kórust így már sehová sem fogják hívni – legfeljebb az aluljárókba és múzeumokba, ahol a hallgatóság még az előadók létszámát sem éri el.
Ha a művészeti együttesek szemlátomást ennyire koloncot jelentenek a közrádiónak, volna épkézláb megoldás: a szféra másfél milliárdos büdzséjét leválasztani a Magyar Rádió költségvetéséről, az együtteseket pedig közvetlenül állami fenntartásúvá tenni, címzett támogatás formájában. Erre már törvényjavaslat is van, csak ötpárti konszenzussal el kellene fogadni. Nem terhelné a rádiós menedzsmentet holmi botcsinálta missziós kényszer, viszont normális létszámban működhetne és alkothatna a zenekar meg az énekkar. El lehetne kerülni, hogy félreértelmezett üzleti érdekvédelemből a rádiós közpénzfelhasználók kirekesszék a folyamatból a közpénzt juttatókat és felügyelőket, s könnyelműen kidobják az ablakon a rájuk bízott közkincset. Igaz, az így létrejövő művészeti termék nem lenne annyira trendi módon underground – de hát ez legyen a legnagyobb bajunk…
