TISZTELETJEGGYEL
Csontos János
Ha az volna a feladat, hogy a működés ellehetetlenítése mellett esetleg több lépcsőben meg kell szüntetni, fel kell számolni a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát, akkor a közrádió menedzsmentje vitán felül példásan tevékenykedik, és kiemelt célprémiumot érdemel. Forgatja az ember a szintfelmérő meghallgatás hirdetményét, és azon tűnődik: mennyire ildomos ostobának nézni az alkalmazásunkban álló professzionista muzsikusokat? Hol van az a határ, amikor a lelketlen leépítés egy művész megalázásába csap át? Az énekkar leépítését is hasonló meghallgatás előzte meg, a legrosszabb eredmény is 78,5 százalékos volt, mégis tizedelés lett a vége. A magát csalafintának gondoló vezetőség most „a zenekarban dolgozó művészek művészi képességeire” kíváncsi. Minden zenekari tagnak húsz percnyi, paraván mögötti játékkal kell bemutatnia „előadóművészi képességeit”, ami oly mértékben bürokratikus gondolkodásra vall, amelyet talán már fokozni sem igen lehet. A szintfelmérő meghallgatás leánykori neve csoportos létszámleépítés: ennek keretében az énekkar a hajdani hatvannyolc énekművész helyett most alig számlál negyvenkilencet a kismamákkal együtt. A leépülés, a leépítés tendenciáját nagy kommunikációs bravúrral sem lehet fejlődésnek beállítani. A képet az sem teszi sokkal árnyaltabbá, hogy Such György állítása szerint a zenei együttesekre vonatkozó stratégiájukat – beleértve a leépítéseket is – többek között Fischer Ádám karmesterrel, volt főzeneigazgatóval egyeztetve alakították ki, illetve hajtották végre. (Forrás: Heti Válasz 8. évfolyam 8. szám, 2008.02.21, Devich Márton.)
Mindeme mesterkedések mögött természetesen nem holmi művészi meggondolás, hanem a pénz – pontosabban a pénzhiány – áll. Az előkészítés alatt álló előadóművészi törvény a regisztrációs feltételekbe rejti azt a szikár tényt, hogy egy zenekar honnan és mennyi pénzhez juthat. Hogy a jövőben egy zenekar egyáltalán létezhessen, ahhoz a tervezet szerint fenntartóval kell rendelkeznie, illetve költségvetési intézményi vagy nonprofit gazdasági társasági formában kell működnie, sőt az alapító okiratnak többek között a finanszírozás módjáról is rendelkeznie kell. A Magyar Rádió együttesei viszont kívül esnek e kritériumokon, hiszen az Országgyűlés által megszavazott 900 millió forint nem fenntartói támogatás, csupán egy, a költségvetésből közvetlenül az együttesek fenntartásának többletköltségeire adható (tehát nem kötelező érvényű, bármikor megvonható) összeg. A Magyar Rádiónak immár formálisan is fenntartóvá kellene válnia. A jogi tisztázás szándéka tehát, úgy tűnik, kontraproduktív eredményt hozhat: bürokratikus következményként együttesek szűnhetnek meg, számolódhatnak fel. Az összes magyar szimfonikus zenekarra vonatkozó hatástanulmány szerint azonban a Rádiózenekar anyagilag csak akkor járhat jól egy esetleges „önállósítás” után, ha az együttes fenntartására a fenntartó által folyósított összeg minimálisan eléri a normatív támogatásba bekerülő nagyobb magyar zenekarok támogatási szintjét. Ami megközelítően 350 millió forint évente, tehát lényegében nem is sokkal több, mint amennyit most a Magyar Rádió ténylegesen fordít a zenekarra.
Mindeközben az új rádiózenekari menedzser, Boldoghy Kummert Péter szerint a Magyar Rádió zenei együttesei jelenleg Csipkerózsika-álmukat alusszák. Drága álom ez, hiszen gyakorlatilag alig vannak koncertek; nem számítva persze a nyilvános, paraván mögötti szintfelmérést, ami a vezetőség szerint éppúgy zenekari szolgálatnak számít, mintha publikum előtt játszanának. Az operaházi nagybőgős szólamvezető eddig nem tudta megvillantani rejtett stratégiaalkotó képességeit – de majd most! A rendszeressé váló kamarakoncertezés például egészen reális célkitűzés: ezt – a házi selejtezőt követően megmaradó harminc muzsikusból is – minden további nélkül teljesíteni lehet majd. A leépítés nem lesz radikális, csak kellemetlen. (Akit eltanácsolnak, annak persze radikálisan kellemetlen lesz; de hát ez már merő stilisztika.) A komolyzenét piaci jelenségként felfogó menedzser szerint csak az a részleg maradhat fenn, amely értéket termel; a kulturális életben pedig talán az a legnagyobb baj, hogy bár mindennek tudjuk az árát, de semminek sem ismerjük az értékét. Így aztán nehéz lesz megmondani, melyik részleg termel értéket, ha az árut sem ismerjük fel. A „részleg” szót kulturális értelemben egyébként még a termelési regényírók se fedezték fel; Bodor Ádámnál meg kifejezetten pejoratív, kultúra- és életellenes íze van.
A bécsi és berlini modell meghonosítása egyébként program gyanánt jól hangzik – kérdés, mi rejlik mögötte valójában. Az például biztosan nem a modell része, hogy a menedzsernek karazmatikusnak kell lennie. Nem: karizmatikusnak a karmesternek kell lennie; a menedzsernek „csupán” eredményesnek. S remélhetőleg ez sem az olyan eljárások intézményesülését jelenti, mint amit muzsikus körökben rebesgetnek, miszerint Balassa Sándor zeneszerzőtől hárommilliót kért a Magyar Rádió, hogy előadja a művét és átadja a koncertfelvételt lemezkiadás céljából…
