TISZTELETJEGGYEL
Csontos János
Ül a magyar könnyűzenei élet színe-virága a Parlament Munkácsy-termében, s érezhetően feszeng a számára nem kifejezetten otthonos helyszíntől és szituációtól. Nem ehhez szokott: inkább a küzdőtéren csápoló tinikhez, félplaybackelő diszkóhaknikhoz, diszkrét hangulatvilágítású pódiumok kimódolt intimitásához. Kétségkívül jobban illik hozzájuk a feliratos póló, a napszemüveg, s esetenként a Martens bakancs, mint az öltöny és a nyakkendő. Utóbbi viszont a jelenlévő kormányfő és kultuszminiszter számára munkahelyi formaruha. Ők igazán elemükben vannak: szembenézve autórádiós kedvenceikkel, kamaszkori ideáljaikkal, határozott sikerélményként élik meg az új, egymilliárdos zenei projektet. A kereken száz lépés ki tudja hányadik lépéseként ugyanis az került napirendre, hogy meg kell támogatni a honi könnyűzenét. Eddig ugyan úgy tudtuk, hogy ha valami tisztán piaci termék a zenei életben, akkor a könnyűzene az – aligha véletlen, hogy ez a szféra még saját erősorrendjét, sikerességét is szinte kizárólag az eladott lemezek példányszámával méri. A mennyiség bűvöletében minőségről nem is igen esik szó, s ezt visszaigazolja az elenyésző nemzetközi érdeklődés is: fehér holló az az énekes vagy rockbanda, amely a Kárpátok karéján kívül is komolyabb figyelmet tud kelteni. Most viszont központilag kimondatott: a magyar állam boldog kiválasztottak könnyűzenei világkarrierjét fogja egyengetni, s mecénásként belenyúl a CD-bizniszbe is; azon egyszerű oknál fogva, hogy – a kulturális rendszerváltás betetőzéseként – a könnyűzenét is a nemzeti kultúra részének tekinti. Sőt, a kormány feje még buzdító szózatot is tartott a Munkácsy-terem alkalmi közönségének, amely az egymilliárdért cserébe kényszeredetten hajlandó volt asszisztálni a blamázshoz: legyetek pimaszok, legyetek szemtelenek!
Talán a komolyzenészeknek sem ártana megszívlelni a kormányfői útmutatást. Talán nem elég pimaszok, nem elég szemtelenek ahhoz, hogy érvényesítsék jogos érdekeiket. Hiába deklaráltatott ugyanis, hogy a könnyűzene immár a magyar kultúra szerves részét képezi – azt elmulasztották kinyilvánítani, hogy például a szimfonikus zenekarokat ezzel egy időben gondolatban kimetszik a nemzeti kultúra testéből. Ám ha nem így van, akkor ezzel a szférával legalább olyan műgonddal kellene törődnie a kulturális kormányzatnak, mint az autórádiós kedvencekkel. (Talán itt a baj: Bartókot vagy Beethovent viszonylag ritkán játszanak a slágerrádiók.) Jómagam nem vagyok híve a „dögöljön meg a szomszéd tehene” típusú gondolkodásnak, de mégiscsak szembetűnő: ha ez annyira gazdag ország, hogy kerül egymilliárd fölös forintja arra, hogy a könnyűzene feneketlen zsákjába öntse – vajon miért nem teljesíti alapvető kötelességeit a komolyzenei együttesek finanszírozásával kapcsolatosan? Nem várható elég kulturális ellentételezés a nemzetközi színtérről? (Ez nem igaz. A hazai komolyzene legjavának külhoni elismertsége bizonyíték, nem ígéret.) Vagy a politika úgy kalkulál: kilóra számolva több választópolgár nyerhető meg az egynyári kedvencek rajongói köréből, mint a koncerttermek közönségéből? (Erre gondolni sem merek.)
Miközben a sokat megért polgár azért erre a virtuális egymilliárdra sem venne mérget, érthető a felhorgadása, hogy az egyik oldalon annak tudatában folyik a nagyvonalú ígérgetés, hogy a másik oldalon a már megígért kultuszminiszteri támogatási keret sincs feltöltve. Nem elég, hogy a kormányzat a töredékét juttatná pótlólagosan az élethalál-harcukat folytató zenekaroknak, mint tavaly – ráadásul még ez a mentőöv is csupán virtuális. Ebben az esetben ki a pimasz, ki a szemtelen?
A Budapesti Filharmóniai Társaság, amely egybehangzó vélemények szerint a legnagyobb vesztese ennek a ki nem mondott, ám annál akkurátusabban végrehajtott megszorításnak, a kultuszminiszterhez intézett petíciójában keresetlenül és keserűen fogalmazott: „a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma tekintse a 152 éves Budapesti Filharmóniai Társaságot saját halottjának”. Itt tartunk. A társaságot Erkel Ferenc alapította, a minisztérium meg a nemzeti kulturális örökségről nevezte el magát. Amely örökségbe immár szervesebben tartozik bele Flipper Öcsi meg Fekete Pákó, mint Erkel Ferenc szellemi örökösei.
Minek a sok filozófusok? – tette fel a költői kérdést néhány éve az ország akkori vezetője. Úgy tűnik, a leépítés lopakodó filozófiája kiegészült egy új, egyelőre ki nem mondott kérdéssel: minek a sok zenekarok? (Az egyeztetésért ezúton is elnézést kérek minden érintett nevében.) Az igényes zene pénzbe kerül, kevesebb igényes zene tehát nyilván kevesebb pénzbe – diktálja a fiskális szemlélet. Hogyan lehet csökkenteni a drága pénzen tartott muzsikusok számát? – fűzik tovább a gondolatot. Alapvetően kétféleképpen: ha egész zenekarokat lehetetlenítünk el, fojtunk meg, teszünk tönkre; illetve ha az egyes zenészekkel kíséreljük meg ugyanezt. Ha megszüntetjük a védőbúraként funkcionáló közalkalmazotti státuszt, ráadásul két legyet ütünk egy csapásra: egyrészt rövid távon redukáljuk a szimfonikus zenekarok számát; másrészt végképp kiszolgáltatott helyzetbe hozzuk a zeneművészt, akitől lehetőleg még a művészi minősítést is el kell vitatni. Az előbb kényszervállalkozóvá süllyesztett, egzisztenciálisan elbizonytalanított, majd önbizalmában megtépázott zenekari tag pedig olyan lesz, mint a kezes bárány: tűri meg-megújuló adóztatási ötletrohamainkat, aláveti magát ma még titkolt átszervezési, zenekar-összevonási szándékainknak – s örül, hogy (számos kollégájával ellentétben) nem vertük még ki a hangszert a kezéből. Szép új világ lesz: válogatott zenészek húzzák majd a tiszteletünkre az Operaházban, ha nemzeti ünnepeken méltóztatunk reprezentációs céllal megjelenni. A zenészek olyanok lesznek, mintha a családtagjaink volnának: csekély számuk miatt arcról is felismerjük majd őket.
Félretéve a fanyar tréfát: talán itt volna az ideje kezdeményezni egy szeánszot a Munkácsy-teremben. Elmenni szmokingban, csokornyakkendőben, s újraosztatni azt a hipotetikus egymilliárdot. Ha nem fér be mindez száz lépésbe, létrehozni egy százegyedik lépéskényszert. Tisztázni fehéren-feketén, hogy amennyiben a könnyű ennyire komoly, a komollyal sem feltétlenül olyan könnyű. Garanciát kérni és kapni, hogy a finanszírozás strukturális reformjából a hivatásos reformerek nem hagyják ki magát a struktúrát, a struktúrából pedig végképp nem maradhat ki maga a zenész. Amennyiben pedig mindez pusztába kiáltott szó volna, a zenekari élet a kultuszkormányzatot saját halottjának tekinti.
