TISZTELETJEGGYEL
Zenekari ranglistákról
Rómában nem lehetett madárjósok nélkül házat-palotát átadni, hadba indulni, vagy házasodni. Babonás félelemmel várták patríciusok és plebejusok: mit mond az augur, midőn a még gőzölgő madárbelet szakszerűen megforgatták, megszagolták, megkóstolták és áttanulmányozták. Ezzel a megalapozottan tudományos és elmaradhatatlan szertartással kapcsolatban volt egy apró probléma: maguk, az augurok pontosan tudták, hogy marhaság az egész, de hát meg kellett nekik is élni valamiből. Épp ezért ha találkoztak, csendben összemosolyogtak. Ebből aztán évszázadok emberi butaságait átvészelő szólás is lett: „ ha két augur az utcán találkozik, csendben összemosolyog”.
Ez a mosoly jár gyakran az eszemben, amikor azt olvasom, hallom valahol, hogy „X szimfonikus zenekar a harmadik legjobb az országban”, vagy „mondjuk ki, Y zenekar Magyarország második legjobb zenekara”, esetleg „ a világ kilencedik legjobb zenekara a Q, egy nemrég közzétett ranglista szerint”.
Ilyenkor csendben megállok és eltűnődöm: engem is hülyének néznek, vagy csak a laikusoknak szól ez a szédítés? Politikusok, potenciális szponzorok, magyar ugaron Csák Máté polgármesterek, Erzsi néni a harmadikról, szakmai riválisunk: ki a címzett? Ennél jobban már csak akkor rémülök meg, amikor visszahallom e kétes értékű – mondjuk kegyesen – marketingblöfföt jobb sorsra érdemes ismerőseimtől, vagy ami még rosszabb, döntéshozó politikusoktól. Bekapták – állapítom meg szomorúan magamban -, mint tükörponty a műcsalit.
Hát itt már senki nem emlékszik Kroó György tanár úrra?! Aki nem egyszer elmondta, hogy a művészetben egy bizonyos színvonal fölött nincs verseny. Fennsík van. Magaslati levegő. Lehet, olykor némi szintkülönbséggel, de nincs első-második-harmadik helyezés!
Bartók szerint a verseny lovaknak való, nem művészeknek. Ám engedjük meg, fiatal művészeknek talán jót tesz, ha megmérik magukat hazai, vagy külföldi versenyeken. Talán még a karrierjüknek is jót tesz, bár hosszú lenne a névsora azoknak, akik rangos versenyek győzteseiként, helyezettjeiként zenekari tutti szólamban, kerületi zeneiskolában, vagy drogelvonón végezték, míg sokan versenyek kóros adrenalinszint-rohamai nélkül lettek álló csillagok a zene csalafinta piacának egén. De hogy hivatásos szimfonikus zenekarok között helyezési sorrendet alakítson ki bárki, azt ugyanúgy kikérem magamnak, mint az „itt a piros, hol a piros”, nevű szimpla átverést. Vagy a madárbél-jóslatot.
A zenei versenyeken szinte mindig szíven üti a zsűrit a dilemma: vajon miért ez, vagy az a versenyző kerüljön előbbre? Mi a mérce?
De hát tényleg: mi a mérce?! Akkor, amikor valaki erre, vagy arra a zenekarra mondja: „ a második legjobb”, mi alapján formálja a szavakat? A szavak – jó esetben – gondolkodás eredményeként formálódnak. Miféle gondolat előzheti meg az efféle besorolásokat? Száz méteren futtatják a bőgősöket, belülről szöges Bottesini-bakancsokban és amelyik együttes tagjai előbb érnek célba, máris egy rangsorral előbbre segítették kenyéradójukat? Vagy mint anno a táncdalfesztiválokon tették, közönségszavazatok útján áll össze a lista? Közpénzből mindenre kész sztárokat vásárolnak meg olyan közös fellépésekre, melyek később a „világszínvonal” hivatkozási alapjai lesznek? Netán megvásárolnak ezzel-azzal néhány jobb sorsra érdemes kritikust, hogy egy bizonyos körből állítsanak össze egy listát, amit aztán körbehurcolhatunk a világban?
Legfőképp: mi köze e mindjobban terjedő kábításnak a művészethez? A valós teljesítményekhez? A művészeti együttesek – tudom, patetikus a szó – küldetéséhez? Egy regionális feladatokat ellátó, évente száz koncertet adó, a városi zeneiskolánál is rosszabbul fizető „vidéki” zenekar a világon a legjobb. Mégpedig ott, ahol működik, ahol senki által nem irigyelt és senki más által el nem végzett feladatát teljesíti. Ami pedig a fővárosban történik, azt valóban a piac szabályozza. Azzal a kiegészítéssel, hogy e piac kofái között van, kit a piacfelügyelet a legelső pultokhoz enged és portékájának eredetét nem vizsgálja és van, ki zamatos őstermelői áruját alig tudja eladni.
Hosszú évtizedek tapasztalata, hogy az egyik este a Berlini Filharmonikusoknak sikerül jobban, a másik este a Chicagoi Szimfonikusoknak. Az egyik koncerten a Zágrábi Filharmonikusok remekelnek, a másikon a Londoni Szimfonikusok. Mely hálózat, szakmai testület, és milyen mérce alapján merne hitelesen rangsort állítani e felsorolt együttesek között? (Jaj, pedig volt, mely megtette… sokat rontva ezzel a zenekritikusok amúgy is gyakran megtépázott ázsióján. Gondoljunk csak –… nem, ne hazai példát vegyünk !- Hans von Büllow, vagy Hanslick gigantikus tévedéseire. )
Pár éve, amikor közzétettek egy világranglistát, összefutottam kedves ismerősömmel, az első helyezettnek kikiáltott zenekar vezetőjével. Gratuláltam neki, amit ő némi zavarral fogadott, mondván, gentleman efféle kétes értékítélettel nem henceg. ( Tessék csak honlapjukon e „helyezést” keresni! Nincs ott. Nem úgy, mint egy mindmáig ismeretlen ázsiai zenekarén, mely annak idején a kiválasztottak közé kerülve a mai napig innen eredezteti világhírét. Viszont például a Müncheni Filharmonikusok, vagy a Royal Philharmonic Orchestra nem szerepel e listán. És még oly sokan mások… Kínos.)
Kíváncsi lennék, mi történne, ha Magyarország összes hivatásos szimfonikus zenekarának vezető karmestere és igazgatója összegyűlne egy teremben ( hűha, ez már magában lehetetlenség!), és ott értékelné saját együttesét és véleményt mondana a többi zenekarról? Nem vagyok (madár)jós, de arra tippelek, hogy vagy a rendőrség és mentők segítségét kellene kérni, vagy „összemosolyognának a madárjósok”.
Esetleg a régi adoma szerint járnának el. Amikor is hajnaltájt, a hosszú éjszaka után az újra ébredező kávéházban gyűlnek össze hazatérés előtt a város éttermi, kávéházi muzsikusai. Kérdi az egyik prímás a másikat:
– Komám, szerinted ki a legjobb prímás a világon?
– Hát én.
– És én?
– No, meg te.
Tehát, ki vezeti a listát?
Hát én. No, meg te.
– Parti Tura –
