Kovács Ilona
Francia zeneszerzők művei, francia karmester és francia szólista – ez a koncepció állt a Nemzeti Filharmonikusok február 25-i hangversenyének középpontjában.
A programban Claude Debussy és Camille Saint-Saëns zenéje szerepelt – két olyan alkotóé, akik a valóságban korántsem ápoltak baráti viszonyt. Debussy több alkalommal is élesen bírálta idősebb pályatársát, elsősorban annak konzervatív esztétikáját kifogásolva. Ez az est azonban békés egymás mellé helyezéssel oldotta fel a hajdani ellentéteket.
Debussy Egy faun délutánja (L. 86, 1894) című szimfonikus prelűdje vezette be Saint-Saëns a-moll csellóversenyét (op. 33, 1872), a szünet után pedig – ugyancsak Saint-Saënstól – a monumentális c-moll (Orgona) szimfónia (op. 78, 1886) hangzott el. A francia súlypontú műsor ötletét minden bizonnyal az est karmesterének, Jean-Claude Casadesusnak is köszönhetjük, aki közel hetvenéves pályafutása során mindig következetesen képviselte hazája zenéjét. A 91. életévében járó dirigens már a koncert elején, csupán fizikai megjelenésével bámulatba ejtette közönségét. Életkorát meghazudtolva határozott léptekkel jött be a színpadra, szinte felugrott a karmesteri pulpitusra, és az egész hangversenyt végig állva, maximális odaadással és lelkesedéssel vezényelte. Debussy Faunjában csodálatos színeket kevert ki a zenekarral. Olvasatában a zene elsősorban lelkiállapotokat és hangulatokat fejezett ki, de aki ismeri Vaclav Nyizsinszkij a Faun-zenéhez alkotott koreográfiáját, annak a történet is megjelenhetett lelki szemei előtt. Valóságos karakterkavalkád szólt Casadesus keze alatt. A fuvolaszólók érzékletesen mutatták be a félig kecske-félig ember Faun pánsípjátékát, a hegedű- és csellószólók a nimfákat, a zenekar egésze pedig a fülledt, nyári nap hangulatát és azt a miliőt, ahol a képzeletbeli történet játszódik.
Saint-Saëns a-moll gordonkaversenyének szólistájaként Aurélien Pascal (*1994) lépett színpadra. A harminckét éves művész az első hangoktól megnyerte hallgatóságát játékának lendületével és szenvedélyességével. Interpretációjára az érzékeny dinamikai skála és csellóhangjának változatos színkészlete egyaránt jellemző volt. A lírai, lassú részekben szívhez szólóan énekelt hangszerén, a szélső szakaszokban pedig magától értődő makulátlan és magabiztos virtuozitást hallottunk. Külön élmény volt megfigyelni a szólista és a karmester kommunikációját, ahol nem voltak generációs különbségek, félpillantásokból is tökéletesen megértették egymást. A zenekar profi módon kísért, jó arányokat mutatva: ha kellett, tapintatosan a háttérbe húzódtak és hagyták szárnyalni a szólistát, olykor pedig előtérbe léptek, a szólóhangszer hangsúlyozottan egyenrangú partnereként. Aurélien Pascal nemcsak játékával mutatta meg egyéniségét, hanem ráadásválasztása is egyedi, a megszokottól eltérő volt. Először – követve az est francia koncepcióját – a Haydn-kortárs Jean-Louis Duport (1749–1819) egy csillogó, Bach csellószvitjeinek stílusát idéző etűdjét játszotta, majd az egykori Casals-tanítvány Gaspar Cassado (1897–1966) szólócsellóra írt szvitjének 3. tételével köszönt el.
Mindkét Saint-Saëns-műnek van némi magyar vonatkozása. A csellóverseny formálásán Liszt hatása sejlik fel: a mű nem tagolódik tételekre, hanem Liszt concertóihoz hasonlóan egyetlen nagyszabású tételt alkot. A hangverseny második részét kitöltő, 1886-ban keletkezett szimfóniát pedig Saint-Saëns az ugyanabban az évben elhunyt mentora és barátja, Liszt Ferenc emlékének ajánlotta. Bizonyára azért kapott helyet a mű előadói apparátusában orgona és két zongora is, mert ezek a hangszerek mindkettőjük életében nagy szerepet játszottak. A szimfónia előadása már a lassú bevezetés komor súlyával megteremtette azt a belső erőteret, ami a fináléban teljesedett ki igazán. A negyedik tételben szinte tapinthatóvá vált, ahogyan a c-moll sötét tömbjeiből fokozatosan kivált a C-dúr diadalmas fénye, melynek dramaturgiája aligha független a művet ihlető Liszt Ferenc szimfonikus gondolkodásától. A zenekar fegyelmezetten, mégis feszültséggel teli intenzitással építette fel ezt az ívet: a rézfúvósok ragyogása és az orgona belépése elementáris erővel hatott. Casadesus végig energikusan, fizikailag is lelkesítve vezette az együttest, pontosan érzékelve és érzékeltetve a nagyforma arányait. A darab utolsó oldalain így nem pusztán hangos diadal született, hanem valódi, belülről izzó megdicsőülés.
