Forgács Ildikó
Rendezésről, műsorszerkesztésről, kulturális stratégiáról, a Wagner-napokról, a Zeneakadémiáról, Bartók Észak-afrikai arab dallamgyűjtéséről és a következő évad terveiről adott interjút a Zenekar számára Káel Csaba, a MÜPA vezérigazgatója.
– A Müpa vezérigazgatójaként, de a legkülönbözőbb műfajú zenei előadások rendezőjeként is a magyar és nemzetközi zenei élet igen széles spektrumára van rálátása. A „kicsitől” a „nagy” felé haladva, először konkrétan az ön személyéhez fűződő projektekről szeretném kérdezni: hogyan férnek meg a fejében és a mindennapi munkaidő-beosztásában egymás mellett az olyan igen különböző produkciók – és a hozzájuk fűződő feladatok –, mint Tan Dun Buddha Passiója, A sevillai borbély a Margitszigeten és mondjuk, a Tiszta forrás összművészeti est?
– Igazság szerint az ember mindig ugyanazt csinálja – értelmez. Legyen szó akár operáról vagy más zenés műfajról, esetleg táncról, rendezőként ugyanazt teszi: értelmez. Megpróbálja az adott művet megfejteni dramaturgiai szempontból és vizuális szemmel egyaránt, annak érdekében, hogy minél jobban tudja közvetíteni azt a történetet és energiát, amit a zeneszerző belerakott. Azt szokták mondani, hogy ez a megközelítés nagyon ódivatú, de én ezt szeretem, mert az operák nem a szövegüknek köszönhetően maradnak meg akár évszázadokon át a mindenkori közönség emlékezetében, hanem a zenéjük miatt, tehát a zenében van az az esszencia, ami örökérvényűvé teszi azokat.
Amikor pedig jelenkori alkotásról van szó, az is lehet nagyon érdekes, mert például Tan Dun Buddha passiója úgy kortárs, hogy nagyon régi. Tan Dun Kína legismertebb kortárs zeneszerzője, aki önmagát a kínai Bartóknak tartja – hiszen úgy, ahogy Bartók, ő is szisztematikusan elkezdte gyűjteni a kínai népzenét – és aki a Tigris és sárkány című film zenéjéért Oscar-díjat kapott.
A Buddha passiójának van egy nagyon érdekes magyar vonatkozása. Tan Dunt a mű megírásakor az egyik Dunhuang barlangban talált Buddha-festmények inspirálták. Ezt a Dunhuang barlangot pedig nem más fedezte fel, mint Stein Aurél.
Tan Dun ezt nem tudta, és amikor itt Budapesten tárgyaltunk arról, hogy kicsit dramatizálva előadjuk ezt az egyébként oratorikus jellegű művet – ami olyan, mint egy Bach, Telemann, vagy más barokk passió, csak Buddha életének hat képéből rakta össze –, a következő történt: Az étteremben, ahol találkoztunk, volt egy kiállítás a magyar Kelet-kutatókról és Tan Dun döbbenten állt meg a képek előtt – Kik ezek? Ki ez az ember? Hogyhogy ő fedezte fel a barlangot? – a kutató személye ugyanis nem volt Kínában közismert, egyrészt mert Stein Aurél megbízatását a British Museumtól kapta, másrészt mert kémkedéssel vádolták, így a kínaiak nem népszerűsítették személyét. Ez egy hihetetlen találkozás volt, és a legizgalmasabb az volt benne, hogy ez a mai zene, ami régi, autentikus elemeken alapul, hogyan fejezi ki az ősi Buddha-világot. A festmények, amelyek a szerzőt inspirálták, nekem is nagy segítségemre voltak a mű színrevitelekor. Az előadás során ezeknek a képeknek kellett egy videógrafikai és dramaturgiai funkciót adni, és ezek próbálták – nem illusztrálni a zenét –, hanem átadni azt az inspirációs erőt, amit valószínűleg Tan Dun is kapott. És ez sikerült, mert neki és a közönségnek is nagyon tetszett, a lelkes fogadtatásnak köszönhetően az előadást Hongkongban is bemutatjuk.
– Bartók személyén keresztül esetleg ide kapcsolható, de műfaját tekintve nagyon különböző produkció a Tiszta forrás…
– A Tiszta forrás egy régi szerelem. Diákkoromból indul, amikor egyetemistaként először mentünk Erdélybe és egy igazi erdélyi lagziba csöppentünk. Hihetetlen élmény volt, nem túlzás, ha azt mondom, hogy egy teljes szemléletváltást adott az életemnek. Ahogy olvasom a Bartók-levelezéseket, ő is ugyanezt érezte, amikor elkezdte a gyűjtéseit. A Tiszta forrás előadásnak a célja pedig nem más, mint bemutatni a bartóki „csak tiszta forrásból” gondolatmenetet. Összegyűjteni a még élő népzenét – és tulajdonképpen néptáncot is, bár azt ő nem gyűjtötte, de ezek párban jártak –, azután ezen egy transzformációt végrehajtani, ami bemutatja, hogy ezek a gyökerek, ez a tiszta forrás mivé alakul át a korunkban. A Tiszta forrás előadásban hallhatunk, láthatunk eredeti népzenét, néptáncot, Bartók transzformációja is megjelenik – az egyiket az Állami Népi Együttes táncosai mutatják be, a bartóki mozzanatokat a győri balett táncosai –, majd mindezt Fekete-Kovács Kornél maivá varázsolja, a transzformációt átemeli korunkba és kortárs zenét komponál belőle. A táncban pedig nagyon izgalmasan keveredik a népi, és a kortárs tánc. Ezt az ívet mutattuk és mutatjuk be több változatban: az első ilyen produkció például Bartók arab gyűjtéseiből készült.
Nagyon kevesen tudják, hogy 1913-ban, Észak-Afrikában Bartók 110 arab dallamot jegyzett le; arab tudás híján csak a dallamot.
A Dubaji Világkiállításra az erre a gyűjtésre épülő produkciót vittük ajándékba az araboknak, a saját zenénk mellett hallhatták az ő autentikus zenéjüket is. Elképesztő hatása volt, leginkább azért, mert ott hangzott el ilyen formában először. Úgy lehet ezt elképzelni, mintha nekünk nem lett volna Bartókunk, Kodályunk, Lajtánk, s egyszer csak valaki megjelenne, és azt mondaná, tessék, ez volt a ti zenétek. Viccesen mondtuk is, hogy Magyarországon senki nem fogja elhinni, hogy az arabok Dubajban Bartókra pogóztak.
– A párhuzamosan futó projektek között van-e olyan, amit kifejezetten a szívügyének tekint?
– Mindegyik a szívügyem. A sevillai borbélyt, amit itt, a Müpában egyszer már megrendeztem, most a Margitszigeten, a nagyszínpadon adtuk elő, és később az Erkel Színházban láthatja majd a közönség. Imádom Rossinit és imádom ezt a világot, ezeket a karaktereket. Rossininál olaszabbat nehéz kitalálni, minden benne van, ami az olaszokra jellemző. Kinyitja ezt a gyönyörű bel canto éneklési módot és hihetetlen humorérzékkel és kikacsintással működteti, miközben minden figura tökéletes, mindenki a saját szerepének megfelelően viselkedik, a néző pedig csak ül és hüledezik, nem hisz a fülének, hogy hogyan rúghatott fel minden létező és kötelezőnek hitt szabályt ilyen pimaszul a szerző? Bizonyos meneteket, amelyeket máskor lezártak, ő képes továbbvinni, mi pedig azon gondolkodunk, hogy vajon hova tűnt a világból ez a szellemesség? Mert Rossiniban és műveiben ott van a szellemesség és a szerethetőség is.
– Említette, hogy a Tiszta forrásnak több verziója született, de eddig csak a Dubaji Világkiállításra készült arab műsorról beszéltünk…
– Bartók Anatóliában is gyűjtött népzenét egy török kollégájával, Ahmed Adnan Saygun-nal, erre építettük a Tiszta forrás török verzióját, s ezt most mutattuk be a magyar-török kulturális évad keretében a Bartók Tavasz fesztiválon. Készült még egy nagyon érdekes változat, csak arról nem nagyon tudnak itthon: a magyar EU-elnökség nyitányára, július elsején a Bozarban – ez a brüsszeli Müpa – mutattuk be a Bach–Bartók estet. Célunk az volt, hogy felnyissuk Európa szemét arra, hogy Bach, aki talán a legeurópaibb zeneszerző, az európai zenekultúra hatalmas géniusza, amikor a táncszvitjeit, zenekari szvitjeit írta, akkor a különböző európai népek népzenéjére hagyatkozott. Ebben az esetben tehát nem az egyesült Európáról beszélünk, mivel Bach az európai népek különböző dallamvilágára hagyatkozva alkotott, hiszen a gigue angol eredetű, a sarabande spanyol, a menüett francia, a polonéz lengyel. Mindezek mellé odaraktuk, hogy Kelet-Közép Európában milyen szerb, román, szlovák dallamokat gyűjtött Bartók. Elképesztő energiával hatott. Meglepődtünk, mert ez egy protokolláris jellegű koncert volt és a közönség állva tapsolt, annyira megfogta őket.
Nagyon fontos üzenet ez, amelyet közvetíteni kell, hogy a tiszta forrás a mai napig itt van, csak mindig újra fel kell fedezni, magunkévá kell tenni, átalakítani és továbbadni a következő generációknak. Ezt hívom én kulturális fenntarthatóságnak. A fenntartható fejlődés általában három alapon nyugszik, ez a környezeti, a gazdasági és a társadalmi fenntarthatóság.
A kulturális fenntarthatóságról valahogy kevesebb szó esik, pedig az a rendszer társadalmilag legfontosabb része.
Természetesen minden elem nagyon fontos, hiszen, ha nincs Föld, akkor nincs hol élnünk, ha nincs gazdaság, megtorpan minden, de ha nincs kulturális fenntarthatóság, akkor mi lesz a gyerekeinkkel? Mihez fognak kezdeni, amikor a mesterséges intelligencia kitaszítja őket a munkahelyükről?
– Ha Müpa, akkor Bartók Tavasz, Liszt Ünnep, Wagner-napok… miben mérhető az ilyen fesztiválok, rendezvénysorozatok hozzáadott értéke? Emelik a nézőszámot? Fokozzák a sajtóérdeklődést? Könnyebben jut el a hírük külföldre?
– A Müpának kétféle műsorszerkesztési gyakorlata van, az egyik az évados program, amelynek vannak csomópontjai, de ezek nem olyan jellegűek, mint a fesztiválok. Az évados programba jeles napokat építünk be, amilyen a karácsony, az adventi időszak. Mindenszentekkor minden évben elhangzik itt egy rekviem, ügyelünk arra, hogy mindig más zeneszerzőtől legyen, újévkor Haydn Teremtés oratóriumát játsszuk, hiszen annál szebb újévi koncertet elképzelni sem lehet. Mindig más világhírű zenekar játszik és általában Fischer Ádám vezényel. Közben pedig az évad során megjelennek magyar sztárok, világsztárok.
A fesztiválok azért különösen fontosak, mert míg az évados programban főleg a nagy sztárok, jól bejáratott produkciók, ún. „blockbusterek” jelennek meg, a Liszt Ünnepen és a Bartók Tavaszon lehet kísérletezni, lehet merőben új dolgokat létrehozni és bemutatni. Mindezt támogatják a koprodukciós partnereink a világ minden tájáról, Amerikától Kínáig. Kétfajta fesztivál van, vannak a „müpás” fesztiválok, amelyek csak a Müpában zajlanak, mint például Wagner-napok, Régizene Fesztivál és még sorolhatnám, és vannak a városi fesztiválok. Sőt volt már országos is, mert a Bartók Tavasz egykor országos szinten zajlott, csak a forráselvonás miatt ez most nem jöhet létre. A városi fesztivál azt jelenti, hogy a Budapesten működő többi kulturális intézménnyel együttműködve valósul meg az esemény. Ilyenkor „használhatjuk” és használjuk is az egész várost, nem csak az intézményeit, hanem egyéb, különleges tereit is. Megjelenik a képzőművészet, a fotóművészet is, a Szépművészeti és a Ludwig Múzeummal nagyon jó kapcsolatot ápolunk – utóbbi kicsit amolyan „hazai” múzeumunk –, és kipróbálhatunk különleges műfajokat is, tehát itt sokkal szélesebb a spektrum. Igaz, hogy ilyen tekintetben egyébként sem panaszkodhatunk, hiszen a Müpa a hétköznapokon is tizenkét műfajt képvisel – a komolyzene összes műfaját, a táncot… és most nem is sorolom végig – gyakorlatilag igazi előadó-művészeti központ vagyunk.
– Beszéljünk kicsit a Wagner-napokról. Hogy sikerült idén? Kitart a lendület? Töretlen az érdeklődés? Kell-e újítani?
– A Wagner-napok 2006-ban Fischer Ádám ötletéből indult el, aki azt találta ki, hogy mutassuk be Wagnert egy újszerű megközelítésben, amire a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem akusztikailag tökéletesen alkalmas. Az, hogy kiteljesedett a fesztivál, először még Kiss Imre jóváhagyásával történt – én az operaprogramok szerkesztőjeként az ötlet mellé álltam, de ez az ő jóváhagyása nélkül nem valósulhatott volna meg, hiszen ez egy nagyon komoly költségvetésű esemény. Aztán „megörököltem”, és akkor elkezdtük kicsit jobban fesztiválosítani, tehát kiegészítettük egyéb programokkal, többek között megvalósult a Wagner-plakát kiállítás, készült Ring gyerekeknek – egy órás előadás keretében elmeséltük az alaptörténetet és bemutattuk a híresebb dallamokat –, voltak előadóestek, de a központi produkciójává mégis a Ring-ciklus vált. Az eredeti wagneri gondolathoz ragaszkodva négy nap alatt játsszuk el a Ringet. Félig szcenírozott előadásokról van szó, ami azt jelenti, hogy a díszletet világítással, fénnyel, vetítéssel jelezzük, nem nyomja agyon az előadást, a jelmezek is főleg jelzettek, sőt, a legtöbb szereplő szmokingban lép fel, mintha koncertkörülmények között lenne, és a kellékek is korlátozottak. Az ember pedig egyszer csak így elkezd koncentrálni a zenére. Fischer Ádám úgy fogalmazta meg, hogy a Müpa alkalmas arra, hogy intim módon közelítse meg Wagnert – sokkal emberibbé válik, leesnek róla azok a manírok, amiket a nagy színpad – akár mitologikus vagy akár modernebb rendezésekben – rápakol. Itt az ember el tud mélyedni a zenében és ez lett a Müpa specialitása. Máshol ezt nem lehet érezni. És ez nagyon sok külföldit vonz. Például mindig újabb nemzetközi Wagner-társaságok jönnek el hozzánk felfedezni a Wagner-napokat, aki pedig már egyszer jól érezte magát, ami gyakorlatilag garantált, az biztos, hogy visszajön.
– Ha 2006-ban kezdődött az eseménysorozat, akkor 2026-ban jubileumi, húszéves Wagner-napokra fog sor kerülni…
– Ráadásul Ring jubileum is lesz…
Sokat gondolkodtunk, hogy milyen új produkciók legyenek. Az az igazság, hogy a teljes Ringet, ami félig szcenírozottan is aránylag komoly díszletköltséggel készül, Budapesten mindössze tizenkét alkalommal láthatta a közönség Hartmut Schörghofer rendezésében. És nagy tetszést arat a mai napig, nem kopott meg, egyedül a videórészleteket újítottuk fel. Egy új Ringet kitalálni, mikor ez nagyon jól működik, pénzpazarlás lenne. Wagner életműve – ő nem Rossini, aki negyven operát írt – egy behatárolt terep, aminek a bemutatása nagy felelősség és büszkeség is egyben, ettől függetlenül a jövőben tervezzük, hogy új produkciókat is műsorra tűzünk, mert fontos, hogy a közönség érezze, hogy fejlődik a fesztivál. Mára a Wagner-napoknak igazi fesztiválhangulata van, az operákat hosszú szünettel játsszuk, mint Bayreuthban, és a Wagner szereplőkről elnevezett sörtől kezdve van itt minden, ami a fesztiválhangulatot garantálja.
– Lépjünk tovább: a zenei életet leginkább foglalkoztató kérdésekkel kapcsolatban szeretném még kikérni a véleményét. Mi lesz a Zeneakadémiával? Szükség van-e a modellváltásra?
– Nem kérdéses, hogy a Zeneakadémiának modellt kell váltania. Lehet mindenféle politikai álarc mögé bújni, de egyet azért vegyünk tudomásul: a Zeneakadémia attól lett Zeneakadémia, mert egy Liszt Ferenc nevű világhírű zeneszerzőnk Erkellel együtt megalapította, majd az ő világhírű tanítványai lettek a tanárok. A jelenlegi formában ezt nem lehet kivitelezni, mert a bértáblák meg egyéb kötöttségek miatt nem lehet a legjobb magyar zenészeket idecsalogatni, hogy itt tanítsanak, míg egy harmadosztályú német egyetem ezt könnyedén ki tudja fizetni. Ez így egy nagyon primitív és egyszerű érv, de már csak ezért is kell a váltás, illetve azért is, hogy az intézmény sokkal szabadabb legyen. Ráadásul a Zeneakadémiának még egy nagyon komoly küldetése van: ott van a Régi Zeneakadémia, Liszt ereklyéinek gyűjteménye, és ott van ez az épülettömb, amit át kellene alakítani. Azt is csak egy alapítványi egyetemen keresztül lehet megoldani, hogy ez egy nemzetközi Liszt-kutatóközponttá és múzeummá válhasson, ahová örömmel elzarándokolnak az emberek. Mert most mindez nem látható, sokan nem is tudják, hogy itt, a Terror Házával szemben van Liszt Ferenc hagyatékának egy része.
Amint pedig már említettem,
a diákok a mesterek miatt jönnek, tehát, hogyha nem tudjuk megfizetni a mestereket, akkor nem ide jönnek, ez ilyen egyszerű. A másik szempont az, hogy az előadó-művészeti piacra minél jobb tudással érkezzenek, ehhez új módszertanok és új stratégiájú képzés szükséges, mert ha látják, hogy az akadémiáról kikerülők könnyebben tudnak zenekaroknál, együtteseknél elhelyezkedni, a szólisták karrierje gyorsabban indul, akkor az szintén arra ösztönzi őket, hogy Budapestet válasszák.
Tudom, hogy az átalakítás bonyolult, de a Zeneakadémiának muszáj meglépnie, hogy versenyben tudjon maradni a világpiacon a zeneakadémiák között és hogy ezt a liszti hagyományt – kulturális DNS-t – továbbvigye. Gondolhatnánk, hogy a kottában minden le van írva, de azt látni kell, hogy az például nincs leírva, amit Liszt Ferenc a növendékeinek megtanított, hogy hogyan kell lenyomni azt a zongorabillentyűt – milyen érzéssel, milyen töltettel. Ez a DNS pedig addig létezik, amíg ez a liszti hagyomány működik, ha nincs, akkor kihal, és ezt jó lenne nem megvárni.
– Van-e arra remény, hogy a szakminisztériumban a területet jól ismerő zenei szakemberek kerülhessenek döntési pozícióba, mert a szakma úgy érzékeli, hogy sem a Nemzeti Kulturális Tanács, sem az MMA nem rendelkezik megfelelő rálátással a szakmára, nincs élő kapcsolatban vele.
– Hankó Balázs személyében új miniszterünk van és a miniszter úr nagyon jó irányba indult el, amikor azt mondta, hogy megvannak a kulturális intézményeink, ezek a kulturális intézmények elértek egy szintet, rangot, meg kell vizsgálni a stratégiájukat és azt, hogy hogyan fejlődhetnek tovább.
A minisztérium feladata segédkezni ezeknek a stratégiáknak a megvalósításában. A régi szocialista modell az volt, hogy a minisztériumban benn ültek az úgynevezett szakértők, és ők menedzselték a dolgokat. Most azt érzékelem, hogy ez egy új struktúra lesz, ahol az lesz a döntő, hogy milyen stratégia mentén építkezik egy zenekar, mi az, amivel új közönséget vonz be, mi az a karakter, amit kizárólag ő képvisel, és ezzel kell majd előrelépni, dolgozni.
Mindez még kidolgozás alatt van, ezért nem tudok részleteket mondani.
– Tehát a működőképes modell ön szerint az, ha a minisztérium segíti az intézmények által kidolgozott stratégiák megvalósítását, támogatja az intézményekben zajló tevékenységet. De a minisztérium és az egyes intézmények között kell-e léteznie egy jól funkcionáló közvetítő fórumnak?
– A kulturális tanácsnak ebben a folyamatban egy közvetítő fórumnak kell lennie, amihez az MMA-nak is érdemes becsatlakoznia, hiszen az ugyanúgy a minőségi garanciáért felel. Az MMA élén Turi Attila személyében szintén egy új vezető van, aki új stratégián gondolkodik – a minisztérium és az MMA össze szeretné fésülni a két stratégiát, hiszen mindkettő ugyanazért a célért lép fel. Én ezt üdvözítőnek tartom, mert egymást erősítené és segítené a kettő.
– Végezetül azt szeretném megkérdezni, mi az, ami a következő évadban a legnagyobb várakozással tölti el?
– Jövő év március 14-én húszéves lesz a Müpa, ennek kapcsán egy nagyon komoly programmal, hogy úgy mondjam, tűzijátékkal készülünk. Tényleg fantasztikus művészek érkeznek – magyarok és külföldiek egyaránt. Eljönnek azok, akikkel az elmúlt húsz évünket töltöttük, és hála istennek ez egy elképesztő választék, szinte nehéz volt válogatni belőle.
Ami pedig a személyemet illeti, még az előző ománi szultán kért föl, hogy az ománi operaházban rendezzem meg az első arab operát, és ha minden jól megy, akkor ezt a jövő év október másodikán be is tudjuk mutatni. Ez is egy koprodukció lesz a Müpa és az Ománi Királyi Operaház között. Nagyon érdekes történet, Szindbád története, de nem az Ezeregyéjszaka meséiből, nem is a rajzfilmből ismert Szindbád történetből készül, hanem egy szép szerelmi történetet láthatnak majd a nézők. Ez mindenképp egy izgalmas kihívás. A későbbiekben a magyar közönségnek is elhozzuk, Magyarországon is bemutatjuk.
