TISZTELETJEGGYEL
Csontos János
A demokrácia elvileg a tisztességre és a méltányosságra épül. Adott a közösség, aminek közösen működtetendő feladatai vannak: egészségügy, oktatás, közigazgatás. Modern formájában ilyen közösségi feladat a kultúra ápolása is: kulturális közeg nélkül a többi terület sem létezhet. A modern forma azért hangsúlyozandó, mert archaikus, vagy akár középkorias társadalmakban értelemszerűen nem létezett filmművészet, de például szimfonikus zenekarok sem. Ezek fenntartása és működtetése nem akasztható például a magán-mecenatúra nyakába, ha egyszer a magán-mecenatúra ismert történelmi fejlemények, diktatórikus intermezzók miatt nem alakulhatott ki, vagy egyelőre nem éledhetett újjá.
Mivel a demokrácia a tisztességre és a méltányosságra épül, két alapvető kritériuma van: az átláthatóság és a mérlegelési képesség. Az átláthatóság biztosítékát ideális esetben a szabad választások jelentik: legyen minden és mindenki elszámoltatható, s legyen minden választott tisztségviselő leváltható is. Az újraválasztásért folyó harc azonban óhatatlanul licitversenybe megy át: a felek többet ígérnek megválasztásuk esetére, mint amit teljesíteni képesek. Ez pedig a hazugság melegágya, s az átláthatóság feladásához vezet. Ilyenkor kellene működésbe lépnie a másik demokratikus ismérvnek, a mérlegelés képességének. Szokták ezt az elit felelősségének, értelmiségi ethosznak is nevezni. A XXI. század Magyarországán ez hibádzik leginkább, s ez okozza az akut demokráciadeficitet is.
A diktatúra bukása után a sorjázó demokratikus kormányok soha nem néztek szembe azzal, hogy mire képesek és mire nem. Mindig többet állítottak a lehetőségekről, s mindig kevesebbet a kényszerekről. Nem történt őszinte számvetés a szimfonikus zenekarok sorsát, fenntartását illetően sem. Ezt a mentalitást a sekélyes korszellemnek megfelelően az e területen érdekelt cégek és önkormányzatok is átvették. Senki nem akar kultúraellenes színben feltűnni, még akkor sem, ha ténykedése szántszándékkal a kultúra ellen hat. Megszüntetni egy zenekart: nemkívánatos botrány, árt a gondosan suvickolt imázsnak. Elsorvasztani egy zenekart: reformlépések elkerülhetetlen sorozataként is beállítható.
Pesszimista vagyok: a hazugságok tengere ezt az elsorvasztó stratégiát hivatott leplezni. Előbb-utóbb pragmatista politikus is lesz, aki – vállalva az „improduktív” teljesítményt hozó kultúrintézmények fölöslegessé nyilvánítása által magára vont villámokat – a szemünkbe is vágja, amit ma még csak kerülgetnek. Most például még csak hitegetik a Nemzeti Filharmonikus Zenekart: ha lényegesen kevesebb pénzt kaptak is tavaly, mint ami az illetékes tárcával kötött és aláírt szerződésben szerepelt, ezek csak átmeneti nehézségek. Hát nem azok. Az eluralkodó „menedzserszemlélet” szerint tíz százalékkal mindig le lehet építeni a létszámot – csakhogy a következő esztendőben már ez lesz a bázis, amiből tíz százalékot le lehet építeni. A menedzser-szemléletet magukévá tévő vezetőket nem érdeklik a művészi nehézségek: az ő számukra azok a tapasztalatok a mérvadók, amelyeket más, területen – a profit-orientált iparban vagy a közigazgatásban – szereztek. A menedzser-szemléletű vezetőknek nem érdekük, hogy kiterítsék kártyáikat: a zenekart tehát épp olyan bizonytalanságban fogják tartani 2007-ben is, mint 2006-ban tartották. A minisztérium mindig objektív nehézségekre fog hivatkozni, de egyelőre még tartózkodik attól, hogy meglépje azt, amit az egészségügyi tárca már meglépett: vannak kiemelt kórházak, s vannak elsorvasztásra ítéltek. S a kiemelt zenekarokból kipottyanó együttesek még annyival is kevésbé becsesek a pragmatikus hatalomgyakorlás szemében, hogy nincsenek ősfás parkjaik, amelyek a tűzhöz közel lévő telekspekulánsok érdeklődését felkelthetnék.
Ha a demokrácia valóban a tisztességre épülne, a kultuszkormányzat megmondaná, hogy a kiemelt zenekar(ok) kategóriájában gondolkodik-e, avagy a fokozatos, totális elsorvasztásban. Nincsen pénzünk ilyen úri huncutságra – jelenthetnék ki, bizonyára nagy tetszést aratva a kulturálatlanabb választói tömegek körében. Ezt nem teszik, mert még akkor is a vén Európában élünk, ha a leépítés filozófiáját tették üdvtanukká a tetszetős „menedzserszemlélet” címkével. Csakhogy a „menedzselés” eleve nem lehet méltányos – egy szimfonikus zenekar egy leépítési küszöb után egyszerűen működésképtelenné válik, az idegenlégiós rendszer pedig a zenekarokat alkalmi társulásokká fokozza le. Nem érvényesül a méltányosság abban a tekintetben sem, hogy a legrátermettebbeket érdemesítenék a túlélésre. Ha így volna, a kultusztárca bevezetné azt az objektív pénzelosztó kritériumrendszert, amit kidolgoztatott a Szimfonikus Zenekarok Szövetségével. Az pedig megintcsak a tisztesség témakörébe tartozik, hogy vajon májusban kell-e aláírni egy megállapodást a tárcának a zenekarral, hogy aztán a kormányátalakítás után (amelyet követően szakasztott ugyanazok a pártok regnálnak, mint azelőtt!) még ezt se tartsák be. Csekély vigasz, hogy ugyanazt a tervezési káoszt vetítik ki a kárvallott zenekarra, mint amit maguk is produkálnak országos méretekben…
Kovács Géza főigazgató szerint „a páratlan ügyességű britek a legjobb éveikben annyit tudtak elérni, hogy a mecénásoktól származó támogatás a zenekarok költségvetésének a nyolc százalékát tegye ki, s Európában a büdzsének legalább kétharmadrészét az állami támogatásnak kell fedeznie”. Bizakodásra tehát nincsen túl sok ok: ha a menedzserszemléletű állam – a hazugságot hazugsággal tetézve – kivonul a minőségi kultúra finanszírozásából, lényegében az európai modellt, az európai gyakorlatot hazudtolja meg. Ennél az is tisztességesebb lenne, ha egyszerűen kihúzná ezeket a költségvetési sorokat. Ez esetben persze a kultusztárca is fölöslegessé válna, s alkalmazottaik szélnek eresztésével a menedzserszemlélet szerint temérdek pénzt takarítana meg az ország. Ez esetben azt a képtelenséget is el tudnánk kerülni, hogy a sorozatos hitszegések miatt „a tárca által létrehozott intézmény vagy gazdasági társaság beperelje saját minisztériumát”. Egyszerűen nem volna kit…
