Hámori Máté finanszírozási aránytalanságokról, eltérő érdekekről, transzparens támogatásról
Réfi Zsuzsanna
Szinte minden koncertjükön ott díszeleg a felirat: telt ház. A Danubia Zenekar az utóbbi évek alatt jelentős törzsközönséget épített, különleges programjaikkal sikerrel szólítanak meg új érdeklődőket, akik kitartóan látogatják is az előadásaikat. Hámori Máté azt vallja, a jövőnek dolgoznak, s a fő cél az, hogy minél többeknek legyen a zene, az aktív zenélés a mindennapjaik része. A művészeti vezetővel új műsoraik mellett a finanszírozás aránytalanságairól, valamint arról is beszélgettünk, miért nem képesek közös platformra kerülni a zenekarok, miért képviseli mindenki csak a saját érdekeit.
A tavalyi interjúnkban említette: nem engedhetik meg maguknak, hogy a közönség ne legyen kíváncsi a Danubia Zenekarra. Közben pedig szükség van a folytonos megújulásra is, és nem biztos, hogy minden innováció elnyeri a publikum tetszését…
– Olyan ez, mint az alapkutatás és az alkalmazott kutatás, temérdek ötletből egy-egy válik be, közben pedig sok energiát és pénzt kell minderre áldozni. Az innovatív szemléletünk egyrészt kényszer, másrészt az én személyes késztetésem is. Hiszen ezt, a számomra oly kedves műfajt, a klasszikus zenei kincset nekünk, zenészeknek kell őriznünk, hogy továbbadhassuk a következő generációnak. Nem lehet innováció nélkül működni egy olyan világban, ami drasztikusan, akár óráról órára változik. Nem látok enélkül megfelelő utat, ha valaki a jövőnek dolgozik. A folytonos megújulás rengeteg munkát igényel, hiszen nem tudjuk előre, hogy mire lesz holnap vevő a közönség. De mindennek van egy olyan hozadéka is, hogy elkezdjük jobban megismerni a publikum igényeit és gondolkodását. A változás irányát is jobban érezzük így, mintha mindig ugyanarra építenénk, mindez minket is fejleszt. Persze a kísérletezés kudarccal is járhat.
Ami gondot jelenthet, tekintve a nem túl bőséges büdzséjüket…
– Fájdalmas nagy bukásról hála Istennek nem nagyon beszélhetünk, hiszen a tavalyi számaink szerint 94 százalék fölötti az előadásaink látogatottsága, valószínűleg kevés más zenekar számolhat be hasonló számokról. Szükség is van rá, hiszen évek óta a legalulfinanszírozottabbak közé tartozunk, s ezen már nagyon szeretnénk változtatni. Semmi sem indokolja ugyanis, hogy a hasonló méretű, olykor kisebb számokat produkáló együttesek sokszoros támogatást kapjanak, mint mi. Dolgozom is azon, hogy ezek a szorzók ne négyszeresek, ötszörösök legyenek… Miközben a mérlegünk minden más téren pozitív, megtaláltuk a publikumunkat, nagyon intenzíven vagyunk jelen a magyar zenei életben, beszélnek a hangversenyeinkről. Sikeres a zenekar, a közönség egyre nagyobb mértékben nyitott ránk, telt házasak a koncertjeink, még úgy is, hogy budapesti viszonylatban is magasak a jegyáraink, talán csak a BFZ kínálja drágábban a belépőit. Mindez persze kényszer is, hiszen muszáj saját bevételt termelni, az állami támogatás nálunk még a bérekre sem elég. De nagyon bízom benne, hogy ezen idén sikerül változtatni…
Semmi sem indokolja ugyanis, hogy a hasonló méretű, olykor kisebb számokat produkáló együttesek sokszoros támogatást kapjanak, mint mi.
Láttam a honlapjukon, hogy a koncertjeik zöme telt házas. Hogyan sikerült ilyen jelentős publikumot építeniük?
– A stratégiánk a kezdetektől az, hogy igyekszünk új közönséget megszólítani. Talán épp a bátorság és az innováció az, amivel új réteget lehet elérni, olyanokat, akik esetleg tartanak a műfajtól, annak megszokott formáitól. Kell éppen ezért egy különleges élmény, mint a Zenegyűlölő, a Semmi komoly-sorozat vagy a Beatles-számok reneszánsz madrigálokkal vegyítve, ezek és a hasonló programok jelenthetik a kitörési pontot. Évek óta következetesen képviseljük ezt az irányt, ennek a gyümölcsét most kezdjük learatni. Kialakult egy közönségréteg, amely a Danubia koncertjeire jár, más hangversenyekre azonban nem. Természetesen megmaradt emellett az az erős és elkötelezett klasszikus zenerajongó tábor is, amely a zeneakadémiai sorozatainkat látogatja, de nagyon vegyes a közönségünk, s épp ez volt a cél sok évvel ezelőtt.
Vannak, akiknek a rendhagyó estek felkeltik az érdeklődésüket a klasszikus programok iránt is?
– A Zenegyűlölő-koncert teljesen klasszikus műsorra épül, ha Janklovics Pétert ismeri valaki, s miatta vesz jegyet, akkor talán magával ragadja a zene és más előadásokon is találkozunk vele. Aki a zeneakadémiai Semmi komolyra jön, az inkább klasszikus rajongó, s arra kíváncsi, hogy ez a formátum miben más. Azonban azokat, akik csak egy-egy rendhagyó estünket hallgatják meg, nagy eséllyel nem tudom becsatornázni egy hagyományosabb programra. Nem lehet mindenkit klasszikus zene-kedvelővé tenni. Én nagyon sokféle zenét szeretek, de nem várható el mindenkitől a sokszínű érdeklődés. Mi sokféle nézői igényt igyekszünk kielégíteni, hogy mindenki választhassa azt, ami számára a legszimpatikusabb. Nyilvánvaló, hogy az emberi lét legkomolyabb mélységeit azokban a művekben lehet megélni, amelyeket az idő hitelesített, s ezek a klasszikus művek, a hallgatóság döntött úgy, hogy ezek a kompozíciók maradjanak velük. Attól lesz klasszikus a klasszikus, hogy az idő nem fogott rajta, s ma is játsszuk. Nem a stílus, az időbeliség a kérdés. A zene, a jó zene hatást gyakorol az ember életére, de tudomásul kell venni, hogy ez lehet klasszikus, kortás vagy akár pop-rock is. A lényeg, hogy jó legyen, e téren nem vagyok dogmatikus. A legfontosabb maga a zene. Az, hogy zenéljenek, énekeljenek, legyen a muzsika része a mindennapjaiknak. Épp ezért, hogy milyen stílusú zenével tudjuk megközelíteni a hallgatóságot, azt már részletkérdésnek tartom.
Az előbb említette, hogy dolgozik a finanszírozási anomáliák csökkentésén. Mit tud tenni?
– Beadványokat, leveleket írok a fenntartónak, amelyekben jelzem, hogy ezek az aránytalanságok jelen vannak, és kérem a támogatását. Azt tudom tenni, mint minden más kollégám, akik folyamatosan bombázzák a fenntartót. A zenekarok nem képesek közös platformra kerülni, mert nem közösek az érdekeik. Vannak túlfinanszírozott együttesek, amelyeknek nem érdekük, hogy változzon a rendszer, s akadnak alulfinanszírozottak, amelyek a változás mellett vannak. Sajnos az elmúlt években az érdekeket nem lehetett közös nevezőre hozni, ezért is hagytuk el a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségét. Okafogyottá vált a bennmaradás. Semmilyen eredményt nem tudtunk elérni közösen, maradt az, hogy mindenki a saját érdekeit próbálja érvényesíteni. Eddig is ezt történt, most azonban nagyon pozitív fejlemény, hogy a fenntartó komolyan elkezdett foglalkozni a kérdéssel: az ÁSZ konferenciáján már körvonalazódott, hogy új, a számokat, teljesítményt is figyelembe vevő támogatási rendszert szeretnének kialakítani. Mi nagyon transzparensen működünk, láthatóak a számaink, semmiféle titkolni valónk nincs, mindent szívesen kiteszünk az ablakba. Gyakorlatilag minimális pénzből teremtünk csodát, s erre nagyon büszkék vagyunk. Mégsem tudunk olyan bért fizetni, amilyet a kollégáink az évi 150 koncert után megérdemelnének. Szomorú, de azt látjuk, hogy jobban keresne valaki, ha elmegy az Aldiba dolgozni… Sokgyerekes muzsikusoknak pedig nem mondhatom folyton: de hát a zenét szereted! Szép dolog a hősiesség, meg az, hogy ennyire sikeresek vagyunk, de mindebben el lehet fáradni egy idő után. Ahogy abban is, hogy közben meg azt látjuk, a rendszer működése néha a birkaiskolára emlékeztet: “Ki oda se ballagott, még jutalmat is kapott.” Nagyon fájóak és kirívóak az aránytalanságok a finanszírozásban, amit mindenki tud, csak akadnak, akiknek nincs érdekükben ezen változtatni. A saját zenekarom érdekeit igyekszem elsősorban képviselni én is, a zenészeimet, akik hihetetlen munkát végeznek, és a sikerünk az ő érdemük. Az ő munkafeltételeiket igyekszem optimalizálni. Az egyetemes és a magyar kultúra tovább örökítéséért dolgoznak, s a munkájuk mérhető és kiemelkedő minőséget képvisel. Tényleg gyökeres átalakításra volna hát szükség!
A zenekarok nem képesek közös platformra kerülni, mert nem közösek az érdekeik. Vannak túlfinanszírozott együttesek, amelyeknek nem érdekük, hogy változzon a rendszer, s akadnak alulfinanszírozottak, amelyek a változás mellett vannak. Sajnos az elmúlt években az érdekeket nem lehetett közös nevezőre hozni, ezért is hagytuk el a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségét. Okafogyottá vált a bennmaradás. Semmilyen eredményt nem tudtunk elérni közösen, maradt az, hogy mindenki a saját érdekeit próbálja érvényesíteni.
Mit ért ezalatt?
– Transzparenssé kell tenni a forráselosztás elveit, például azt, hogy milyen mérőszámokat vesznek számításba. Az egész szektornak az lenne jó, ha születne egy közös minimumelv arról, mit vár el a fenntartó, ugyanis joga van megszabni, hogy mi az a feladat, amit a zenekaroknak delegál. A kulturális kormányzatnak meg kell határoznia, mi az a nemzeti cél, amiért a zenekarokat fenntartja, és ennek milyen eredményszámai vannak, amelyekhez lehet szabni a támogatást. Tiszta vizet kellene végre önteni a pohárba. Mi mindenképp konstruktív partnerként állunk ehhez, hiszen arra van szükség, hogy ebben a párbeszédben ki lehessen mondani elveket. Kellenek azok az elvárások, amiket számon lehet kérni, mind a zenekaron, mind a fenntartón. A kereteket a fenntartónak kell megadnia, hiszen minden együttes azt gondolja magáról, hogy ő a megváltó, az ő minősége a legjobb. Ez érthető is, hiszen a klasszikus zene mindannyiunk szívügye, a munkába az életét, vérét teszi bele az összes zenekar. Az egészséges verseny pedig hihetetlenül pezsgő zeneéletet eredményezett, ami óriási kincse hazánknak. Így a közönség a magasabbnál magasabb színvonalú produkciók közül választhat.
Gondolkoznak esetleg más önkormányzaton?
– Törvényileg kötelesek is vagyunk erre, akad önkormányzat, amellyel kapcsolatban állunk, de a mi finanszírozási igényünk meghaladja azt a volument, amiben egy önkormányzat gondolkodhat. Óbudával is korrekt a viszonyunk, adunk is koncerteket a kerületnek. Úgy vélem egyébként, hogy az a működési modell, ami a vidéki zenekaroknál is a végét járja, nem fog hosszú távon fennmaradni. De természetesen, ha jelentkezik egy önkormányzat, amely jelentős részét finanszírozná a szerződésért cserébe a büdzsénknek, szeretettel várjuk.
Új helyszíneket is talál a közönségük ebben a szezonban?
– Nálunk jelenleg a programok túlburjánzása jelent gondot, így a profiltisztításon dolgozunk. Alapvetően nem célunk nagyon tágítani a budapesti helyszínkínálatunkat, de meg fogunk jelenni az Operaházban a Filharmónia Kottazűr című programjában, s még mindig keressük azt a helyszínt, ami az Erkel Színházat pótolná, amely kellő mérettel rendelkezik, de nem aréna, és jó az akusztikája is. Emellett idén a Magyar Zene Házával közös produkciónk születik, ahol ifjúsági sorozatot is tartunk. Próbatermünkben, a Danubia Szalonban is várjuk a közönséget, a BMC és a Zeneakadémia szintén fontos partnerünk. Vidéken is jelen vagyunk, minden nyáron turnéra indulunk, külföldi fellépések is várnak ránk. Pozsonyban és Brüsszelben is ad koncertet ebben az évben a Danubia Zenekar.
Úgy láttam, új műsorok is születtek, például a Mindenízű koncert.
– És A szerelmes zenekar, ezek a Kalandra fül családi fesztiválon mutatkoznak majd be, március 7-én. A rendezvény sok új produkciót gyűjt össze. Korábban, a pandémia alatt született, de jelenleg béta verzióban működik az ÉnekÚt, amely online program olyan tanároknak, akik nem énektanár képesítésűek, hogy ők is élményt tudjanak adni az énekórákon, ha épp nem áll “rendelkezésre” szaktanár. Néhány iskola már teszteli is, szeretnénk, ha országos szintűvé válna. Mi magunk is ellátogatunk egyébként iskolákba, elvisszük a teljes zenekart, mert azt látjuk, sok helyen nem engedhetik meg az utazást sem maguknak, így helybe visszük a szimfonikus zenét. Nagyon szeretik a kicsik a programjainkat, s amíg tudjuk, ezeket a súlyosan veszteséges előadásainkat finanszírozzuk, mert a gyerekek az egyik legfontosabb célcsoportunk.
Milyen koncerteket, vendégeket emelne ki a szezonból?
– Az évad végiéig három neves vendégkarmester érkezik hozzánk: Markus Stenz, Francesco Bossaglia és Arthur Fagen. Velünk játszik még Fejérvári Zoltán, Balog József, Bálint János és Demény Balázs is. A Kurtág 100 központi koncertjén a Danubia Zenekar lép fel, s adunk egy különleges Bernstein-műsort is. Nagyon mozgalmas lesz még ez a néhány hónap, sok kiváló művész érkezik.
Már több, mint egy évtizede, 2013-ban lett az együttes művészeti vezetője. Milyen karakterűnek látja az együttest?
– Akadnak erősségek, amelyek az évek során változatlanok, ilyen például a vonóskar hangzásának a homogenitása és puhasága. Mostanában pedig a fafúvósaink kezdték átvenni a prímet. A zenekarunk a legkiemelkedőbben a huszadik század eleji, közepi műveknél teljesít, de folyamatosan dolgozunk a korábbi repertoáron is, ez azonban egy lassabb folyamat. Amire nagyon büszke vagyok, az az együttesünk kiemelkedő piano játéka. Sok éves munkám van benne, hogy meg tudjuk valósítani, de nemzetközi szinten is értelmezhető már a hangzásunk ezen szegmense. Persze, temérdek teendőnk van még, azokra a célokra fókuszálunk, amelyeket még nem értünk el.
Most, hogy már szemvillantásokból értik egymást a zenekarral, könnyebbé vált, vagy épp ezért nehezebbé a folytonos inspiráció?
– Határozottan könnyebbé. Vannak dolgok, amelyeket nehezen értem el az együttesnél, sok év kellett hozzá, hogy az általam kért, elvárt zenei dolgok elkezdjenek működni. Most már csak az új tagokat kell erre megtanítani, akikből elég sok akad. Mindig meghatározok egy-egy új szakmai célt, s azt tapasztalom, hogy amikor például tizedszer játsszuk el Beethoven VII. szimfóniáját, már olyan zenei dolgok megvalósítására is képes a zenekar, amelyekre korábban nem. Huzamosabb együttmunkával lehet elérni bizonyos színvonalat, zenei finomságokat. Szükség van arra is, hogy személyisége legyen egy zenekarnak, s ehhez kell a karmester. Az eltelt esztendők alatt azt érzem, hogy számos dolog könnyebbé vált, de mindig tudunk új izgalmat, új feladatot találni. Még az agyonjátszott darabokat sem fogjuk tudni soha úgy eljátszani, hogy a végén azt mondhassuk: ez tökéletes volt… Mindig lesz egy újabb szint, amelyet el kell érni. A zene végtelen kihívást ad.
