“Miért nem ti játszottatok?”

0
45

Réfi Zsuzsanna

Szabó Sipos Máté átláthatatlan támogatásokról, csökkenő büdzsékről

Egyre kiszolgáltatottabb helyzetben vannak a regionális szimfonikus zenekarok, amelyeknek folyamatosan csökkenő támogatások mellett kell talpon maradniuk, miközben a komolyzenei ágazat állami támogatása két éve 9 milliárd forinttal bővült. Azonban ebből sem kaptak egy fillért sem – meséli Szabó Sipos Máté, a kilenc együttest tömörítő szövetség elnöke, az Egri Szimfonikus Zenekar vezetője. Nagy bajnak tartja azt is, hogy az egyre zsugorodó pályázati támogatások odaítélése átláthatatlan, nem tudni, kinek miért jut épp akkora összeg, amekkora. Évről évre változnak a prioritások, de igazából ezek sem tükröznek valós indikátorokat a későbbi döntésekben. Mindezek ellenére azt gondolja, tovább kell és remélhetőleg tovább is fognak élni ezek az együttesek, hiszen az adott régiókban az igényes zenekultúrának ők nélkülözhetetlen – és legtöbbször az egyetlen, a közönség bizalmát is élvező – tolmácsolói.
Sajnálatos azonban, hogy az alapfeladatként kapott, nagy szimfonikus estek helyét kényszerűségből egyre inkább átveszik az olcsóbb kis zenekari- vagy kamarakoncertek.

– Hogyan változtak a regionális zenekaroknak jutó támogatások az elmúlt időszakban?
– Együtteseink anyagi forrásait az önkormányzati támogatás, a minisztériumtól pályázható működési támogatás, az egyéb pályázatok, mint például a előadóművészi többlettámogatás, továbbá a saját bevétel biztosítja. A járvánnyal, majd gazdasági recesszióval, energiaválsággal terhes, elmúlt időszak az amúgy is szerény (5-25 millió körüli) önkormányzati támogatásokat is bizonytalanná tette. Minden jószándék ellenére az önkormányzatok helyenként kénytelenek voltak csökkenteni ezeket a támogatásokat, hiszen a kultúra általában mindig az első áldozata a megszorításoknak. Ezért volt meglepő és nagyvonalú a miniszterelnöki döntés 2021-ben, hogy a komolyzenei ágazatra fordítható állami büdzsét ebben a helyzetben nemhogy csökkentették, hanem 9 milliárd forinttal megnövelték. Az álmunkban sem fordult meg a fejünkben, hogy ebből a pénzből mi, a nagyságrendekkel legkisebb költségvetéssel működő, tradicionális zenekarok végül semmit nem fogunk kapni. De így lett. Indok nincs, válasz nincs, kérdezni sem nagyon van kitől. Szerintem ez példátlan és teljességgel érthetetlen diszkriminációja a vidéki zenekultúra ezen területeinek. Mindezek után a minisztériumtól pályázható működési támogatás keretösszege, ami lassan tíz éve változatlanul összesen 80 millió forint volt, 2023-ban 60 millióra csökkent, ráadásul a pályázók köre is kibővült. Ezt a pályázati kategóriát annak idején a mi közbenjárásunkra különítették el és formálták úgy, hogy az akkori 8 tagzenekarunk speciális státuszával egy tervezhetőbb és méltányosabb működési forráshoz jusson. Mára ez is felhígult és erre a csökkentett összegre már amatőr kórusok, vagy kamaraegyüttesek is sikerrel pályázhatnak. Az idei döntések és elnyert összegek még mindezen túl is érthetetlen anomáliákat mutattak.

– Mi alapján osztották szét a keretet?
– Nincs, vagy nem világos a szempontrendszer, ami alapján indokolhatóak lennének ezek a döntések, mert úgy tűnik, teljesen lényegtelen mennyit, hogyan dolgozol, hány koncertet adsz, hány fővel, milyen minőségben. A végén kapsz 2-4-8 vagy maximum 10 millió forintot egy szimfonikus zenekar egész éves működéséhez és nem tudsz kihez fordulni elfogadható válaszért. Nagyon kiábrándító, hogy éppen akkor történik mindez, amikor ez a tekintélyes plusz 9 milliárd érkezett a területre.
Az a láthatóan sok pénz, ami a recesszió ellenére az utóbbi években kiosztásra került ezen a területen, a mi vidékeinken nem jelent meg, nem csökkentette a kulturális ínséget, de az elosztás kifürkészhetetlen, vagy éppen egyértelműen kitapintható szempontjai csak fokozzák a feszültséget a különböző együttesek közt, a kisebbeknél éppúgy, mint a nagyoknál. Az egyéni lobbik, kapcsolatrendszerek, a politikai beágyazottság sokszor nagyobb súllyal bírnak, mint a tényleges teljesítmény.

– Mi lett a TAO helyébe lépő előadóművészi többlettámogatással?
– Ez a másik fontos támogatási forrásunk, amelynek a rendszere évről évre változott. 2019-ben a “Forrás a zenének” piramisrendszer meghatározott szempontrendszere számunkra kedvező volt, hiszen az addigi büdzsénkhez képest jelentős többletet jelentett, sőt inspirálta is a többletvállalásokat és nem kellett semmit kozmetikáznunk a számokkal.
Tettük a dolgunkat ahogy addig is, viszont 20-40 millió forinttal bővülhetett a költségvetésünk. Hangsúlyozom most is, hogy a regionális zenekarok nem több száz millióból, csupán évente 30-40 millióból élnek, ezért is volt nagy segítség ez a forrás.
A következő évben ez a rendszer megszűnt. A helyébe lépett, még kiforratlan többlettámogatás szisztémából még az előző évre hivatkozva kaptunk 10-20 milliót, de ez már nem volt valódi teljesítményhez kötve. Az azt követő évtől tematikák szerint lehetett erre a támogatásra pályázni rengeteg szereplőnek, összemosódott kicsit a színház és zene és minden előadói műfaj. Innentől megint egyre átláthatatlanabb és ezzel párhuzamosan egyre kevesebb eredményt hoztak a pályázatok. 2023 ebből is a mélypont, mely nemcsak a színházi, de a zenei terület jó részét is lesújtotta. Az Egri Szimfonikusokkal például 6 témában nyújtottunk be pályázatot teljesen eredménytelenül, többek közt olyan, 2019-ben még a legpreferáltabb kategóriákban, mint a több korosztályt is megszólító ifjúsági ismeretterjesztő koncertek, vagy a társadalmi felelősségvállalás és integráció (pl. szociálisan és mentálisan sérült gyerekekkel közös, évekig jó működő, komplex zenei projektek).
Tagzenekaraink és nagyjából a teljes zenei terület hasonlóan járt. Ha már ezek a kategóriák és célok sem fontosak, akkor mi most a prioritás? Választ persze idén sem tudtunk érdemben kitől várni, ráadásul az illetékesek is cserélődtek.

– Hogyan alakultak a saját bevételek?
– Ez lenne a harmadik legfontosabb eleme a működésnek. Egy nagyobb szimfonikus zenekari koncert ritkán tud rentábilis lenni. Vidéken pláne. Az elkérhető jegyárak jó, ha a terembért fedezik. Természetesen, ha filmzenét, vagy még ennél is populárisabb zenét játszunk egy sportcsarnokban, az lehet kifizetődő, de tudjuk, hogy nem ez a fő feladatunk. Nem gondolom, hogy ez önmagában baj lenne. A művészet nem kifizetődő, de nem is ez a célja. A baj ott van, hogy sokan összekeverik a konzum kultúrát a művészetekkel, vagy a piaci alapon rentábilis műfajokat a csak támogatásból létrejövő, magasabb kultúrát közvetítő előadásokkal. Sokszor tapasztalom mostanában, hogy aránytalanul sok pénzt ítél meg egy önkormányzat, vagy egy kuratórium olyan rendezvényekre, amelyek tisztes haszonnal megrendezhetőek önerőből is, viszont forráshiányra hivatkozik igényesebb kulturális események támogatásakor. Egy hétvégi forralt bor “fesztivál” egy-két popzenekarral ma több támogatásban részesül, mint egy kamarazenei fesztivál világsztárokkal. És itt nemcsak az értékrendekkel van baj, hanem a puszta számokkal is. Ahol egy karácsonyi vásár annyiba kerül, mint egy szimfonikus zenekar három évi támogatása, ott veszélyben van a zenekultúra. Ezek aggasztó aránytalanságok. Mint ahogy az értékrendek devalválódása is elkeserítően felgyorsult.

– Mit tudnak tenni a regionális zenekarok ebben a helyzetben?
– Mindezek ellenére zenekaraink működnek, élnek és próbálnak túlélni.
Az elmúlt években többen ünnepelték, vagy idén ünneplik fennállásuk kerek jubileumát (Dunakeszi 45.,Kecskemét 55., Eger 60., Sopron 95., Nagykanizsa 100., Tatabánya 125.), ami mindig új erőt ad a folytatáshoz és igazolást, hogy mekkora igény van ezekre az együttesekre. A fent említett gondok miatt azonban kevesebb a koncert és sokszor azok is csak kisebb létszámú együttessel mennek. Az év végére sok helyen már nem marad a költségvetésből, pedig áprilisig az önkormányzatok nem szoktak pénzt utalni. Sok lelemény és ötlet kell ahhoz, hogy fenntartsuk így a folyamatos működést.
De nemcsak a pénzről van szó, hanem a sok éven át kivívott bizalomról és a közönség nagyrabecsüléséről, amit igyekszünk meghálálni azzal, hogy az egyre kevesebből is megpróbáljuk működtetni a helyi komolyzenei életet. Sokan nem is látják, hogy ezeken a vidékeken milyen nyitott, lelkes, kultúrára éhes közönség, közösség él. Következetesen igényes, innovatív, de az értékekben nem megalkuvó munkával, műsorpolitikával lehet és kell rájuk építeni.

– Mit hoz az idei esztendő?
– Nehéz megjósolni, mi várható 2024-ben, de az önkormányzati választások miatt biztos nem lesz kiszámíthatóbb és könnyebb ez az év sem. Nagyobb forrásokra láthatóan nincs sok esély. A kulturális kormányzat elképzelései sem ismertek még, csupán szándékaik a rendszer átalakításáról. Minden szereplő egy átláthatóbb, egycsatornás támogatási formának örülne.
A nagy kérdés az, hogy a prioritások harcában mi fog győzni? Kik és végül hányan maradnak porondon. Láthatóan szétválik a zenekari szcéna. A jól pozicionált, állami fenntartású zenekaroktól egyre távolabb kerülnek a többiek. Az amúgy is nehezebb helyzetben lévő vidéki együttesek pedig aggódva figyelnek fel olyan mondatokra, amelyek őket marginálisan kezelik, vagy akár megkérdőjelezik létjogosultságukat is.
Ezek mögött a nyíltan ritkán felvállalt mondatok mögött jó lenne világosan látni, hogy az elit zenekarok státuszának megerősítése mellett van-e szándék és átfogó gondolat a teljes magyarországi komolyzenei élet fejlesztésére is, vagy az most nem időszerű.
Ebben a pozícióharcban a regionális zenekarok a legkitettebbek.
Érdekérvényesítő súlyunk és lehetőségeink pedig egyenes arányban állnak támogatásaink összegével. A 10 regionális együttes működési támogatása összesen nem éri el az évi 100 millió forintot…Nehéz ebből igényes zeneéletet varázsolni.

– Pedig éppen a regionális együttesek léte a biztosíték arra, hogy egy-egy térség ne maradjon ki teljesen a klasszikus zenei kultúrából…
– Ez egy megkérdőjelezhetetlen tény, mégis gyakran figyelmen kívül hagyják. A koncertlátogató közönségnek vidéken élő kapcsolata van a saját zenekarával. Általa kap rendszeres zenei élményt generációkon keresztül. Ezt nem lehet pótolni, vagy helyettesíteni azzal, ha egy budapesti zenekar jó esetben évente egyszer ellátogat arrafelé. Nem beszélve azokról a vidékekről, ahova senki nem megy soha. Mégis felmerülnek időről-időre olyan gondolatok, hogy majd a nagyok megoldják az egész ország lefedését, ha egyáltalán erre szükség van. A gyakorlat azt mutatja, hogy még egy szomszéd régióból sem tudják megoldani ezt, annyi a hiátus. Ebben van és lenne még sokkal nagyobb szerepük a regionális zenekaroknak. Még többet kellene dolgoznunk, hogy mindenkihez eljusson legalább néha a kultúrának ez a szelete. Ezt kéne jobban kiaknázni és jobban támogatni. Persze nagyszerű dolog, ha az ország legkiválóbb együtteseinek valamelyike vidéken is fellép, de nem ettől teremtődik meg ott a jövő zeneszerető publikuma. Azt nekünk kell kinevelni. Ezért fontosak az ifjúsági programok is, amiket nagy gonddal állít össze minden helyi zenekar, jól ismerve a helyi adottságokat, kívánalmakat. Ha helyettük egy-két pesti kamaracsapat egy műsorral végigturnézza az országot, az nem feltétlen segíti ezt az építkezést. Az iskolák éppúgy, mint a közönség, magáénak érzi és szereti a saját zenekarát és elsősorban tőle várja a programokat. Ha nem így alakul, sokszor számon is kérik:
“Miért nem ti játszottatok?” A jóleső büszkeségen túl mindez rávilágít a helyi közösségek érzékeny egyensúlyára, ami nemcsak szimpla lokálpatriotizmus, hanem fontos érték.
De visszatérve az ismeretterjesztésre…. szinte közhely, hogy minden fogékonyság az első jó élménnyel kezdődik, ezért egyáltalán nem mindegy, hogy mit kap először a fiatalság klasszikus zenéből. A szimfonikus zenét ma leginkább csak élő, minőségi szimfonikus zenekari előadással lehet hatékonyan, élményszerűen megismertetni, megszerettetni. Ezt nem tudja pótolni egy kamaraformáció, bármilyen ügyesek is. Mégis egyre terjed ez az “olcsóbb” megoldás, még ott is, ahol erre lenne elegendő forrás. Egyes pályázatok kifejezetten 3-8 fős kamaraegyütteseket várnak ezen a területen. Sajnos még a felnőtt hangversenyek esetében is a legtöbb vidéki helyszín ritkán engedheti meg magának, hogy egy nagy szimfonikus zenekart hívjon meg. Ezért aztán a létszámon spórolnak a zenekarok is. Persze gond az is, hogy egy-két kivételtől eltekintve, nincsenek megfelelő koncerttermek, ahol elférne egy nagyobb együttes. Nagyobb eseményekre maradnak a színházak, sportcsarnokok, szabadtéri színpadok, természetesen többnyire hangosítással, aminek nehézségeibe most bele sem kezdek. Egyszóval a lokális adottság és a financiális helyzet, alapvetően meghatározza egy együttes mozgásterét, fejlődési lehetőségét és ezzel minőségét is. Hiába szeretnék jobb muzsikusokkal, jobb hangszereken, jobb termekben játszani, ha ennek egyik feltétele sem teljesülhet az adott keretek között.

– Hogy lehet így folyamatosan működni és megtartani a zenészeket?
– Évadot tervezni szinte csak fejben lehetséges, hisz nagyjából április mire kiderül az önkormányzati támogatások összege, május mire abból valami megérkezik, június mire kiíródnak az az évi pályázatok és november mire kiderül mennyit és mire nyertünk erre az évre. Nagyjából két-három hónapra előre tudjuk biztosan megmondani, hogy megvalósíthatóak-e a terveink. Nehéz így közönséget szervezni, de zenekart is. Mivel nálunk nem főállásban dolgoznak a muzsikusok és több helyről jönnek, minden koncertre össze kell állítani a szükséges létszámot, ami egy sűrűbb tavaszi, vagy őszi időpontban sok fejtörést okoz, hiszen muzsikusaink nemcsak tanítanak, de más zenekarokban is dolgoznak. Kisegítőket is nehéz találni, mert a fiatalok már főiskolásként is ezerfelé vállalnak munkát, bizonyos hangszereknél pedig kevés az igazán alkalmas ember. Erről a hivatásos nagyzenekarok is bőven tudnának mesélni. Ott is az győz, aki többet tud kínálni. Mi nem nagyon válogathatunk, de ennek ellenére sok remek muzsikust és tehetséges fiatalt tudhatunk sorainkban. Azonban ilyen feltételek mellett a sokszor emlegetett minőséget nehéz folyamatosan fenntartani, vagy még emelni is. Egyenlő pályák híján erre messze nincs esély.

– Akkor a zenészutánpótlás sem egyszerű?
– Messzire vezetne most erről is beszélni, de kétségtelenül vannak nehézségek e területen, ami már a zeneoktatás rendszerét érinti. Sok ponton lenne szükség ott is korrekcióra. Kezdve azon, hogy az állami zeneiskolák tanárai ma a legalulfinanszírozottabbak, pedig ők teremtik meg az alapokat, azután középfokon a kevés diák miatt olyan gyerekek is bekerülnek a rendszerbe, akiknek nem ezt a hivatást kéne választaniuk, de a tanszakok fenntartása érdekében mégis felveszik őket, így a főiskolák is hasonló helyzetbe kerülhetnek. Az egyetemek fejkvóta rendszere a művészoktatásban nem igazodik ahhoz, hogy egy évben ténylegesen hány tehetséges diák jelentkezik, de a bolognai credit rendszert sem a művészetekre találták ki. Egyrészt fontos lenne, hogy tényleg csak az igazán tehetségesek kerüljenek be ezekbe az intézményekbe, és ne tegyük tönkre sok fiatal életét azzal, hogy nem tereljük időben más pályára őket. Mert aztán a verseny könyörtelen. A fiatalok nagy része külföldön próbál szerencsét, a pesti tehetősebb zenekarok gyorsan lehalásszák az itthoni legjobbakat, vidéken meg gyakran évekig nem találnak megfelelő embert, pedig egy-egy hangszercsoport kényszerű gyengülése szétzilálhat egy amúgy remek zenekart is. Emellett sok a pályaelhagyó fiatal és idősebb muzsikus is.
Mondhatnánk azt, hogy ez mindig így volt, de sajnos egyre több az eredménytelen próbajáték, miközben a fluktuáció sokkal nagyobb, a zenekarok közti átjárás teljesen mindennapos, több vidéki zenekar buszokkal szállítja Pestről a zenészeit, a kisebb zenekarokban is sok hivatásos muzsikus segít ki rendszeresen, mindenki sok helyen játszik, hogy megéljen…Egyszóval nagyon megváltozott a zenekari élet. A hagyományos értelemben vett zenekarépítésre, hangzásegység megteremtésére, aprólékosabb műhelymunkára kevesebb idő és lehetőség marad, főleg a mi régióinkban, ahol minden koncertre más összetételű zenekarral kell felkészülni és anyagi megfontolásból az ideálisnál kevesebb próbával.

– Nem volna szükség akkor valami közös stratégiára, együttes fellépésre a helyzet javítása – érdekében?
– Nagyon jó lenne valami szakmai konszenzus ezekben a folyamatokban. Több próbálkozás is volt a teljes zenei terület összefogására, de úgy tűnik mára mindenki inkább az egyéni utakat választja a közös képviselet helyett, mert ez látszik hatékonyabbnak, kifizetődőbbnek, mert a fentről jövő döntések is ezt az irányt erősítik.
Emellett még a különböző szintű zenekarok profilja és érdekei is nagyon különbözőek. Egy olyan szcénában, ahol a 2 milliárdos és a 20 milliós költségvetésű, a nemzeti és a kiemelt, az állami és önkormányzati, a főállású és egyesületi, a pesti és vidéki meghatározottság mindig jelen van, egy platformot képviselni nagyon nehéz. A MSZZSZ és azon belül a RZSZ is törekszik erre évek óta, de ehhez új szabályozási törvény is kellene jól definiálható, releváns szempontrendszerekkel, melyek valóban tükrözik a teljesítményt a zenekarok profiljával, működési formájával összhangban. Olyan világos, egycsatornás rendszerre lenne szükség, ami mind a szakma, mind a mindenkori kulturális kormányzat számára elfogadható és számonkérhető. Emellett újra meg kéne erősíteni az önkormányzatokat, hogy többet tudjanak a kultúrára fordítani, továbbá a sport és a média mellett a művészeti életben is érdekeltté tenni újra a mecenatúrát.
A Regionális Zenekarok Szövetségének tagzenekarai profiljukban, funkciójukban egységesek: egyedül ezek az adott vidék szimfonikus zenei kultúrát terjesztő és fenntartó együttesei. Erre pedig megkérdőjelezhetetlenül szükség van. Ezt igazolja múltunk, ezért dolgozunk a jelenben és bízunk a jövőben is.