Könnyű zene – nehéz percek?

0
329

TISZTELETJEGGYEL

Prőhle Gergely

Tiszteletjegy helyett az elmúlt hetekben egy dvd jutott el hozzám, éspedig Kálmán Imre lányának, Yvonne-nak a jóvoltából. A lemezen Christian Thielemann vezényli a drezdai Staatskapellét, az énekes szólisták pedig Ingeborg Schöpf és Pjotr Beczala. A felvétel a zenekar immáron Drezdában is hagyományos újévi koncertjén készült 2013-ban, melynek programján ezúttal szinte kizárólag Kálmán Imre művei szerepeltek. Bevallom, nem szoktam operett-válogatásokat hallgatni, és azt sem állíthatom, hogy az Operettszínház törzsközönségéhez tartoznék. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy Bartók, Kodály, Dohnányi ide ,vagy oda, a Világon a leghallgatottabb magyar zenemű a Csárdáskirálynő. Azt is tudom, hogy az operett műfajának kultúrtörténeti jelentősége sokkal nagyobb annál, mint ahogy a közvélekedésben az édes-bús melódiákkal, vagy általában a könnyű műfajjal kapcsolatos elképzelés él. A sokoldalú, zenekritikusként is igen vájtfülű Csáth Géza naplójában azt olvasom, hogy egyetemistaként hetente eljárt Kálmán Imréhez, aki eljátszotta neki legújabb darabjait. Illyés Gyula, a Csárdáskirálynő 1954-es, Szinetár Miklós rendezte bemutatóján „Végre egy kis szürrealizmus!” felkiáltással gratulált az előadóknak. Mindezek alapján bátran állíthatjuk, hogy az operett nagyon is közel van ahhoz a fősodorhoz, amit a magyar, és általában az egyetemes kultúra mérvadó részének tekintünk.

És mégis: a gyakran hiányos zenekari összeállításokkal kísért gyengécske énekhangok, az erősítéssel bombasztikussá tett színpadi produkciók, és persze az olcsó szintetizátoros feldolgozások hosszú sora megfosztotta az operett műfaját régi fényétől, és mintha mindenki beletörődött volna abba, hogy a komolyzenész körökben elterjedt mondás, mely szerint „könnyű zene, nehéz percek”, végérvényesen megállja a helyét – és nem csak az előadók szempontjából.

Jacques Offenbach születésének 200. évfordulója alkalmából, vagy épp az Operettszínház legutóbbi főigazgatói pályázata kapcsán olvasható volt itthon, és a nemzetközi zenei szakirodalomban is néhány eszmefuttatás arról, hogy mit is kellene kezdeni a XXI. században az operett műfajával. Nem meglepő, hogy van, aki a nemzeti jelleggel operál, mások az avantgard színpadi megoldások lehetőségét emelik ki, a legkevesebb szó azonban valahogy mindig a zenéről esik. Pedig még Csáth Géza naplóját sem kell olvasnunk ahhoz, hogy tisztában legyünk vele: Kálmán Imre zeneszerzői zsenialitása a saját műfajában eléri a fent is említett nagy triász teljesítményét.

A Thielemann keze alatt megvalósult produkció pont Kálmán Imre zenéjének nagyszerűségére világít rá. Szinte hihetetlen, ahogy a szigorúan klasszikus német Kapellmeister hírében álló karmester elmélyed a zenei anyagban, felszínre hozva olyan motívumokat, ellenszólamokat, amelyek a megszokott slágerparádék során korábban fel se tűntek. Az énekesek és a zenekar viszonyában a primadonna és a hőstenor mellett a zenekar nem arctalan tömeg, hanem önálló, jellegzetes karakterrel bíró hangszercsoportok, muzsikus egyéniségek közössége, ami az ezerszer hallott dallamok kísérőjeként szinte szárnyakat kap. Az érdekes az, hogy ez az énekesek számára is ihlető újításnak tűnik, ami által a gyakran sematikusnak hitt operett-hősök sajátos arcélt kaphatnak. Thielemann persze tudja, hogy egy újévi koncerten mivel lehet megörvendeztetni a közönséget, ám az olyan show-elemek, mint amikor például lelépve a pulpitusról az énekesekhez, vagy akár egy muzsikushoz közelebb hajol, korántsem tűnnek öncélúnak, hanem tényleg segítik a zenei anyag közvetítését – olykor azzal, hogy a gesztusok túlzott voltával kicsit maga is idézőjelbe teszi a szívszaggató melódia-áradatot.

Nem hiszem, hogy a szimfonikus zenekari koncerteknek a jövőben szerves része lenne az operett-irodalom egy-egy gyöngyszeme, mint ahogy a hazai operett-játszás számára is irreális cél lenne a Thielemann féle szuperprodukció színvonalának elérése. Offenbach, és ezáltal az operett születésének kerek évfordulóján azonban mindenképp érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy ha már úgyis sokkal többen hallgatják a Csárdáskirálynőt, mint bármely zseniális zeneszerzőnk korszakalkotó darabját, akkor a magas zenei igénnyel megszólaltatott slágereknek is lehet a közönség zenei ízlését, hangzásigényét befolyásoló hatása. Nemcsak világsztárokkal és nem csak Drezdában.

Zenekar 2019/5