Mechler Anna
A budapesti metró aluljáróiban megjelentek a Danubia Zenekar plakátjai, amiken ez a szlogen olvasható: Komolyzene nincs, csak zene van. A provokatív plakátkampány kapcsán a zenésztársadalom több tagja véleményt formált; Tihanyi László zeneszerző és karmester, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Erkel- és Bartók-Pásztory-díjas tanára pedig közzétett egy Facebook posztot, amelyben maga is nyilatkozott a kérdésről.
– El sem lehet kerülni a metróban azokat a plakátokat, amiken a sok vitát kavart szlogen olvasható: Komolyzene nincs, csak zene van. Ön ennek kapcsán írt egy bejegyzést a Facebookon, amiben kikérte erről a zenésztársadalom véleményét. Hogy érzi: sikerült megszólítania azokat az embereket, akik érintettek ebben a kérdésben?
– Azt hiszem, elég sokakhoz jutott el a poszt a kérdésemmel, amin nem is csodálkozom, hiszen a zenész kollégák közül jó páran itt követik a zenei közélet történéseit. A legtöbbjüknek meg is van a saját markáns véleménye a dolgokról, csak többnyire nem mondják ki, inkább magukban tartják. Én is hosszan gondolkodtam, hogy ebbe az egészbe egyáltalán belevágjak-e, hogy érdemes-e megírnom a bejegyzést. Egy ilyen plakátsorozat kapcsán az embernek az az általános reakciója: ez egy butaság, amivel én nem értek egyet, az egésszel nem érdemes foglalkozni. Legyintek egyet és elmegyek. De úgy éreztem, ezt most nem lehet ennyivel elintézni. Ugyanis, ha összefüggésrendszerbe helyezzük a plakátkampány üzenetét, amit a kulturálisan mindenevő embereknek nyújt – azoknak, akik válogatás nélkül különböző műfajokat hallgatnak –, én kifejezetten kártékony és veszélyes dolognak tartom.
Eljutottunk a kulturális életben egy olyan pontra, amikor valószínűleg meg kell szólalni.
Azt kérdeztem meg ebben a posztban: kinek mi erről a véleménye. Én egy pillanatig sem akartam és most sem akarom a saját véleményemet előtérbe tolni, elsősorban kíváncsi voltam, reagálnak-e a kollégák. Viszonylag sokan írtak, talán kicsit félre is ment a téma, mert a legtöbben automatikusan a komolyzene-könnyűzene relációra szűkítették le ezt a dolgot, holott én sokkal tágabb értelemben gondoltam felvetni.
– Erről a kommentekben írt is, a parasztzene-népzene-cigányzene kontextusát idézte. Ám mielőtt a részletekről beszélnénk: Ön szerint miért vált éppen most ennyire fontossá ez a kérdés?
– Valószínűleg azért, mert nagyon kevés olyan mechanizmus működik már a magyar kulturális életben, ami öntisztító, önmeghatározó célzatú. Elég nehéz helyzetbe került a kultúra az egész világon, hiszen van egy teljesen új közvetítő közeg – ma az internet segítségével mindenki elérhet szinte bármilyen zenét, amire kíváncsi, tehát a potenciális zenehallgatók száma soha nem látott mértékben megnőtt. Ugyanakkor a kínálatnak csak egy szelete a komolyzene, ami semelyik korban sem volt a tömegek zenéje. A komolyzene mindig is azoké volt, akik általában véve a művészetek iránt érdeklődnek. Ők pedig mindig kevesebben voltak, mint akik inkább csak a szórakoztatás iránt érdeklődnek.
A szórakoztatást én fontos dolognak tartom. Nem nézem le, értem az erre irányuló igényt, és az a benyomásom, hogy a legmagasabb színvonalon kell szórakoztatni az embereket. Sokan erőn felül dolgoznak, joggal várják hát el, hogy amikor ki akarnak kapcsolódni, akkor ne kelljen szellemi erőfeszítést tenniük. Más kérdés, hogy ez az igény sok helyen rémületet okozott a komolyzenei menedzserek, előadók, együttesek világában, mert ők csak azt látták, hogy pillanatok alatt el lehet érni az embertömegeket nagyon különböző zenékkel – és nem csak a popzenével –, ehhez képest az a réteg számszerűleg lényegesen kisebb, amelyik a művészi zene iránt érdeklődik.
– Miért tartja a Danubia Zenekar kezdeményezését veszélyesnek?
– A plakáton annyi szerepel: komolyzene nincs, csak zene van. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy van egy nagy gyűjtőfogalom, amin belül nincs jogosultságunk megkülönböztetni az ide sorolható dolgokat. Ezek szerint minden, ami zene – a népzene, a magyar nóta, a cigányzene, gyerekzene, jazz, pop, világzene, operett, musical, az elektronikus vagy a mesterséges intelligencia által komponált zenék is – egy óriási gyűjtőedénybe kerül, és nem lehet őket egymástól megkülönböztetni sem.
Ez azt jelenti, hogy a „csak zene van” bugyron belül bármi bármivel helyettesíthető. Sem értékbeli, sem minőségi, sem tulajdonságbeli különbségek nincsenek.
Fontos leszögezni: nem arról beszélek, hogy van zene, ami automatikusan magasabb, vagy alacsonyabb minőség, mert ez a másik félreértés. Én el tudom azt fogadni, hogy vannak szenzációs popzenék, és hallgathatatlan, borzalmas komolyzenék. Ezt mindannyian tudjuk, de ettől még az egyik popzene, a másik komolyzene. Ha már egyszer állandóan Bartókra és Kodályra hivatkozunk, akkor gondoljunk arra is, hogy az egész életüket abban a küzdelemben töltötték, hogy igenis meg kell különböztetni az autentikus magyar népzenét a magyar nótától és a cigányzenétől. Már csak azért is, mert a fél világ abban a tudatban élt, hogy ez utóbbi kettő azonos a magyar népzenével. Ha akkor azt mondták volna, hogy népzene kategória nincs, csak magyar zene van, és ebbe minden belefér – az eredeti népzene, a nóta, a cigányzene, a népies műzene is – nem hiszem, hogy akár Bartók, akár Kodály ezzel az elvvel egy pillanatig is egyetértett volna.
– Sokak szerint a plakát nem egyéb, csak egy marketingfogás, ami a koncertre nem járó rétegeket igyekszik megszólítani, lebontva azt a falat, ami közéjük és a komolyzene közé épült. Nem lehet, hogy mindössze így kellene tekinteni rá?
– Biztos vagyok benne, hogy ebben a konkrét esetben, ha csak a plakátot nézzük, ez valóban egy marketingfogás.
Ugyanakkor nagyon szomorúan veszem tudomásul, hogy ehhez kollégáink a nevüket és az arcukat adták. Ez egy olyan marketingfogás, ami nincs átgondolva, a lehetséges és valós következményekkel a megalkotói nem törődnek.
Lehet, hogy egy bizonyos ügynek a javát szolgálja, mondjuk százzal több ember vesz jegyet a Danubia Zenekar következő koncertjére, de a hosszútávú hatása, amit a társadalom egészére gyakorol, nem ennyire pozitív. A társadalom bizonyos rétegei a mai napig nincsenek megfelelően tájékoztatva arról, hogy igazából mit jelentenek azok a kulturális különbségek, amik az egyes zenetípusok között vannak. Különbségekről beszélek, amik nem garantálnak magasabb minőséget pusztán azért, mert egyes zenék egyik vagy másik csoportba tartoznak. Arról van szó, hogy megkülönböztetés híján az emberek akár azt is mondhatják: „miért ugrálnak nekem a Beethoven V. szimfóniával, ha az semmivel sem ér többet, mint az a popszám, amit tegnap meghallgattam? Én ugyanolyan kultúrafogyasztó vagyok, mint aki elmegy egy klasszikus vagy egy kortárszenei hangversenyre!” És ez az, ami ellen fel kell emelni a szavunkat, mert mindent a maga helyén kell értékelni, és meg kell találni az egyes zenetípusokban azokat a pozitívumokat, amikre az embereknek szükségük van.
– Ön szerint milyen különbségekre kellene felhívni az átlagemberek figyelmét?
– Sokféle különbség van, ebbe most nem is mennék bele, de pár dolgot említenem kell. Én az Artisjus vezetőségében popzenészekkel és jazz-zenészekkel dolgozom együtt. Mára elég jól ismerjük már egymás gondolkodásmódját, stílusát. Ott, ha a könnyűzenéről esik szó, folyamatosan a „zeneipar” szót használjuk. Az ugye alapvető dolog, hogy a képzőművészet mellett beszélünk iparművészetről. Itt teljesen világos a megkülönböztetés. Senki sem gondolja, hogy egy csodálatosan kivitelezett bútordarab, amit valaki megvesz a saját lakásába, pontosan ugyanazt a funkciót tölti be, mint mondjuk egy absztrakt festmény, amit felakasztanak a falra egy kiállításon. Lehet, hogy emezt senki sem fogja megvenni. De a kettő nem kompatibilis egymással! Az egyik ide tartozik, a másik oda. Másik példa: fantasztikus újságírók vannak, akik figyelemre méltó cikkeket írnak. Én egy jó írás kapcsán gyakran elcsodálkozom rajta, milyen tehetséggel írta meg a szerzője a cikket, mennyire informatív, mennyire jó a stílusa, mennyire jól tájékoztat engem arról a témáról, amit körbejárt. De ez egy újságcikk, ami nem csereszabatos mondjuk Kertész Imre Sorstalanság című művével, azaz egy regénnyel. Sosem merült fel senkiben, hogy az újságcikk és a regény ugyanaz. Mi lenne, ha azt mondanánk: nincs olyan, hogy szépirodalom vagy újságírás, csak írott művek vannak, amiket betűkből alkottak? Egyedül a zenében nincs tisztázva ez a fajta besorolás.
– Ennek mi lehet az oka?
– Történetileg alakult így. Talán eleinte nem is volt még szükség rá. Azon a ponton, amikor a két dolog szétvált, valószínűleg nem definiálták eléggé. Később meg már úgyis tudta mindenki, mi alatt mit értünk, ezért hagyták úgy, ahogy volt. Theodore Adorno zeneesztéta azt írja,
Mozart Varázsfuvolája az utolsó olyan mű, amelyikben a magas kultúra és a szórakoztató kultúra együtt van jelen. Ezt követően a kettő különválik. Az egyik oldalon olyan művek vannak, mint Richard Wagner Trisztán és Izoldája, a másikon Johann Strauss keringői.
Ezek már nem férnek meg egyazon műben, ez már két teljesen különböző világ, a zeneművek két teljesen különböző társadalmi réteget céloznak meg. A későbbi korokban még markánsabbak lettek a különbségek, de az a kifejezés, hogy „zenei iparművészet”, valahogy sosem merült fel. A különbséget leírni próbáló szavak a magyar nyelvben egyébként elég szörnyűek, az Artisjusban sokat hecceljük is egymást: a könnyűzenészeket mi komolytalan zenészeknek hívjuk, ők pedig azt mondják ránk, hogy szomorú zenészek vagyunk. A komolyzene is egy rossz kifejezés, én egyáltalán nem szeretem használni. Ugyanúgy nem szeretem a könnyűzenét sem. Ez nem komolyság vagy könnyűség kérdése. Én általában a művészi zene és a szórakoztató zene kifejezéseket alkalmazom, mert sokkal konkrétabbnak találom, és sokkal méltóbbnak mindkét műfajhoz.
– Véleménye szerint a plakátkampánynak milyen hatása várható a zenei közéletre? Most csak azért foglalkozunk többet ezekkel a kérdésekkel, mert a plakátok felkavarták a közvéleményt, vagy időszerű tisztázni a fogalmak jelentését?
– Nem tudom, de az tény, hogy a plakátok olyan helyeken vannak, ahol hatalmas tömegek láthatják azokat. Az is tény – és ez késztetett engem arra, hogy megszólaljak –, hogy rendkívüli veszélyét látom annak általában véve is, amikor egymástól különböző dolgokat összemosnak, és egymástól különböző értékeket relativizálnak.
Úgy vettem észre, hogy a történelemnek azokon a pontjain, amikor egy kultúrharc kitört egy társadalmon belül valamilyen aktuális probléma miatt, majdnem mindig ez volt az első lépés: relativizálni, összemosni.
Akkor a műfajok között nincs különbség, se a zenetípusok között. Ezzel megint ott tartunk, hogy egy újságíró azonos egy színműíróval, egy autentikus népzenész azonos egy cigányprímással, egy művészi értékű borospohárkészlet azonos Rodin Gondolkodójával vagy egy mesterien faragott széklábbal. Innentől a dolgok relatívvá válnak, és amikor ez a tömegek tudatában már valóságként realizálódik, akkor jöhet a következő lépés: ami nekünk nem tetszik, azt félre is tolhatjuk, mert úgyis marad a helyére a gyűjtőedényünkben sok más dolog. A kérdéses művekre nincs is többé szükség abban a bugyorban, ahova úgyis annyi mindent belegyömöszöltünk már, mint „egyformákat”. Ezt találom igazán veszélyesnek.
– Értsük ezt úgy, hogy egy jó szándékkal indított, de rosszul elsült kampány akár a komolyzene további háttérbe szorulását is okozhatja?
– Abszolút! Sőt, nem is csak a komolyzene, hanem mindenfajta művészi közlési mód háttérbe szorulását. Nagyon jól látjuk, mi történik a színházakkal, az építészetben, a képzőművészetben. Remélem, hogy egy ilyen kampány kevés ahhoz, hogy elérje a zeneművészetet, de én most egy olyan riasztó jelet láttam, amire talán még akkor is fontos felhívni a figyelmet, hogyha tévedek és az egésznek valóban a szimpla marketingfogáson kívül semmi más értelme és jelentősége nincs.
– Jelen helyzetben milyen cselekvési lehetőséget lát a kategóriákat féltő zenészek számára?
– Önmagában mindenki nagyon keveset tehet.
A legnagyobb probléma, hogy a popzene vagy mindaz, amit zeneiparnak nevezünk, ipari terméket hoz létre. Egy ipari terméket az minősít, hogy hányan használják, hányan fogyasztják. Egy művészi termékre ez nem áll.
Millió példa van erre a zenetörténetből: olyan darabok, amiket ma minden koncertteremben sűrűn játszanak, a maguk idejében megbuktak, nem voltak sikeresek. Ha úgy tekintjük, hogy egy-egy ilyen darab az akkori zeneipar terméke volt, akkor megtartva ezt a kategorizálást ezek iparilag selejtes termékek. Ilyen értelemben Bizet Carmen című operájára kapásból fel lehet ragasztani ezt a címkét, mert megbukott a bemutatón. Ha akkor azt a következtetést vonták volna le, hogy félre kell tenni, soha többé nem kell játszani, akkor ma nem is ismernénk. Helyette azokat a darabokat kellene játszani, amiket ronggyá hallgatott az akkori közönség. Szerencsére ez nem így van. A művészetben nem arra az egy-két emberöltőre terveznek az alkotók, amit a kortársak révén személyesen ismernek, hanem abban reménykednek, hogy időtálló alkotásokat tudnak létrehozni, amik meg fogják találni a helyüket a későbbi korokban is. Ha nem is rögtön, de talán egy kis idő után. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy bizonyos művek azonnal megtalálják a helyüket, mert azért erre is van számos példa.
Egyértelmű, hogy ha a művészetet iparként tekintjük, akkor azt is kimondhatjuk: nem piacképes. Semelyik része sem piacképes.
Nyilván vannak ügyes marketinges szakemberek, akiket hiba lenne megbántani azzal, hogy felesleges erőfeszítéseket tesznek, mert tényleg nagyon hasznos munkát végeznek, és sok komolyzenei műalkotást tudnak a társadalom számára nagyon jól prezentálni. Erre is sok példa van, de az nyilvánvaló és statisztikai adatokkal alátámasztható, hogy a társadalomnak nagyobb százaléka az, aki csak a szórakoztató műfajokat keresi. Kevesebben vannak azok, akik nyitottak és fogékonyak arra a kultúrára, amire mi azt mondjuk: komolyzene, vagy szépirodalom, művészfilm, színdarab, satöbbi. A kettőnek az aránya változó az egyes korokban a társadalmon belül, de hogy melyik van többségben, az soha nem volt kérdés. És hogy erre mit lehet mondani?
Menjünk vissza száz évet, és kérem, sorolják fel nekem az 1923-as év könnyűzenei slágereit, amiket ma is játszanak! Azt, hogy az akkor keletkezett komolyzenéből mit játszanak ma is, bizony hosszan tudnám sorolni.
Ennek fényében döntsük el, hogy most kell-e valamibe invesztálni, vagy el kell-e hagyni az iparilag selejtes termékeket! Régebben ez a döntés a társadalom vezetőinek a felelőssége volt. Hogy ma mit tekint egy társadalom az emberek által megválasztott vezetők felelősségének, ez egy nagyon nehéz kérdés mindenütt a világon, amivel előbb-utóbb szembe kell nézni.
– Ön szerint nem okozhatja ezt az értékválságot, hogy olyan emberek döntenek, akik nincsenek a megfelelő háttérismeretek birtokában?
– Ez a probléma most valószínűleg világszerte jelentkezik. Nem gondolom, hogy olyan embereknek kellene vezetői pozícióban lenniük, akiknek széles rálátása van egészen speciális területekre.
Azoknak az embereknek a felelősségéről beszélünk, akik a döntéshozók tanácsadói, akiktől az információkat kapják, akiknek a helyes, megalapozott döntésekhez kell elvezetniük a döntéshozókat.
– Természetesen feltéve azt, hogy meghallgatják az ő véleményüket.
– Vannak még olyan országok, ahol ez működik, de sok helyen már nem. Rajtunk áll, melyik példát követjük.
