Kollár Imre szívesen alakítaná át a próbajáték rendszerét

0
879

“Ami a Kodály Filharmonikusok legnagyobb értéke: a lélek”

Negyedszázaddal ezelőtt lett a Debreceni Filharmonikusok zeneigazgatója Kollár Imre, aki ettől a szezontól kezdve ismét az együttes vezető karmestere. A dirigens, akárcsak huszonöt évvel ezelőtt, Beethoven-sorozatot indít, a zene világnapján operát tűz műsorra, és szeretné, ha még magasabb szintre jutna a zenekar. Kollár Imrével, aki tizenhárom év elteltével tér vissza a cívisvárosba, műhelymunkáról, szabadúszásról, állandóságról, valamint az elválás és az újrakezdés idejéről beszélgettünk.

– Mik voltak a mostani felkérés előzményei?
– Amióta Somogyi-Tóth Dániel az igazgató-művészeti vezető, azóta minden szezonban vezényeltem néhányszor Debrecenben, s ezeket a koncerteket mind én, mind a zenekar élvezte, mindezt pedig Dani is figyelemmel kísérte. Így, ha netán be kellett ugrani, akkor is engem hívott. Megesett az is, hogy a hangverseny előtt egy nappal derült ki, új karmesterre van szükség, s már a főpróbára is el voltak adva a jegyek. A programban ráadásul Mahler IV. szimfóniája és Chopin f-moll zongoraversenye szerepelt… A zenekar azt mondta, hogy velem még egy ilyen vállalkozásra is hajlandó. Ehhez kellett az a nagyfokú bizalom, ami köztem és az együttes között megvan. Ahogy a szakmai és az emberi kapcsolat is, ami negyedszázadra nyúlik vissza. Így aztán egyszer, a közös munka során eljött az a pillanat, amikor Dani felkért, hogy akkor ne csak alkalmanként, hanem folyamatosan dolgozzam a zenekarral. Így lettem vezető karmestere a Kodály Filharmonikusoknak arra az időre, amíg az ő igazgatói-művészeti vezetői megbízatása szól. Persze mindketten hosszú távra tervezünk, és nagyon egyet gondolunk.

– Sokan vannak még a társulatban azok közül a zenészek közül, akikkel annak idején kezdte a munkát?
– Több mint a fele az együttesnek megmaradt, bár persze volt cserélődés. Azonban miután az utóbbi években tényleg rendszeresen dolgoztam a zenekarral, így még az újak számára sem voltam ismeretlen. Most a megbízásom hírét fantasztikusan fogadták. Egy karmester életében kevés olyan pillanat van, amikor a zenekar lelkesedik…

– Már született is egy lemezfelvételük…
– Azt beszéltük meg Danival, hogy minden szezont ezzel fogunk kezdeni. A mikrofon ugyanis mást hall, sokkal jobban kell figyelni az intonációra, az együttjátékra. Mindez jól összerántja a társulatot a nyár végén. Most augusztusban Liszt Ferenc zongorás szimfonikus műveit vettük fel Goran Filipec, Párizsban élő pianista szólójával.

– A Kodály Filharmóniánál három dirigens is dolgozik. Hogyan oszlik meg a munka?
– Dani művészeti vezetőként irányít mindent, Szabó Sipos Máté pedig a kórussal foglalkozik, s enyém a zenekar. Egyébként én mindig azt tartom üdvözítőnek, ha az ember még a közös munka kezdetén élesen meghúzza a határvonalakat, pontosan tisztázza, kinek mi a feladata. Ez már megtörtént. Ha ehhez tartjuk magunkat, úgy vélem, zökkenőmentes lesz a munka.

– Az idei szezont már együtt tervezték?
– Igen, de természetesen – mint művészeti vezetőé – az utolsó szó mindig Danié, s én ezt teljesen tiszteletben tartom, már csak azért is, mert nagyon alaposan átgondolt, pontosan tervezett koncepció alapján dolgozik. Persze a saját koncertjeimről én döntök. Most, szezontervezésnél Dani értékelte az ötleteimet, s beillesztette ezeket a programba. A jó együttműködésünk alapja, hogy emberileg is értékeljük egymást. Hadd meséljek el egy régi történetet! Annak idején, három évtizeddel ezelőtt, amikor elnyertem az MTV karmesterversenyén a közönségdíjat, hamar nagy népszerűségre tettem szert a zenei világban. Az unokaöcsém osztálytársa volt Dani, aki már akkor is karmester akart lenni, s megkérte, hadd jöhessen el hozzánk, hogy találkozhasson velem. Ilyen régi az ismeretségünk, de lassan már a munkakapcsolatunk is egy évtizedes.

– Amikor az együttes élére állt 1994 szeptemberében, akkor Beethoven szimfóniáival kezdte a zenekarépítést, és most ismét ezeket a műveket tűzte műsorra… Mi mindent tervez még?
– Elcsépeltnek hangzik a műhelymunka, de nem megkerülhető, mert tényleg mindennek az alapja. Fontosnak tartom azt is, hogy a művek egymásra épüljenek. Lehet, hogy furcsának hangzik, de akadnak olyan huszadik századi darabok, amelyeket érdemes Mozart előtt átrágni, mert a struktúrájuk, a hangszerkezelésük hasonló. Verdi Falstaffja esetében sem a szerző előző operái az irányadók, hanem a Figaro házassága. Ilyen típusú munkában gondolkodom. Lényegesnek tartom, hogy a korábbi időszakom alatt elindított hagyományt, az évi egy, koncertszerű operaelőadást, ismét visszahozzuk. Nagy sikert aratott idén a Falstaff, kiváló előadói gárdát sikerült rá megnyernünk, a jövőben is ezt szeretném folytatni. Élvezem, hogy ismét az együttesépítésre koncentrálhatok, ami hosszabb távon élvezetesebb, mint az állandó utazgatás, arról nem is beszélve, hogy így lehet zenei értéket teremteni. Az is fontos számomra, hogy az ember sose adjon ki bizonyos szint alatti produkciót a kezéből. Ha nem tudjuk megfelelően bemutatni, akkor inkább ne is csináljuk. A mai világban ezt nem könnyű betartani, de szerencsére Dani is nagyon hasonlóan gondolkodik, mint én. Persze azt is meg kell említenem, hogy nagyon más zenekar várt, mint negyedszázaddal ezelőtt. A debreceniek rengeteget fejlődtek, s most az a feladatom, hogy a jót még jobbá tegyem. Más lett a légkör, sokkal jobb, mint korábban, igazán kiváló az irodai csapat is, öröm velük együtt dolgozni.

– Mivel színesíti még a műsorrendet?
– A saját programjaim tervezésénél megnéztem az utóbbi esztendők koncertrepertoárját, s azt láttam, akadnak művek, amelyek fájón hiányoznak. Most novemberben eljátsszuk Verdi Requiemjét, s emellett is találtam sok olyan szerzőt, akitől mindenképp műsorra kell venni darabokat.

– Gondolom, részt vett már a próbajátékokon is. Mennyire volt a jelentkezőkkel elégedett?
– Kiváló muzsikusokat vettünk fel a zenekarhoz, de karmesterként az ember sosem teljesen elégedett. Ha tehetném, akkor az egész próbajáték- mechanizmust átalakítanám. Hiszen sok olyan 30-40 éves muzsikus akad, aki már tagja egy zenekarnak, de nem elégedett a fizetésével, fél azonban elmenni egy próbajátékra. Aggódik, hogyha nem nyeri el, akkor az addigi biztos állása is kétségessé válik. A MÁV Zenekar vezetőjeként szembesültem azzal, hogy egy-egy zenész nem jön magától, de ha hívom, akkor már örömmel tesz próbát. Arról nem is beszélve, hogy nem versenyműveket kellene kérni… Nem biztos, hogy a mostani metódussal a legjobb embereket tudja bevonzani egy együttes.

– Mennyi időt tölt Debrecenben? Hány hangversenyt dirigál egy szezonban?
– Nem időtartamban, hanem koncertmennyiségben gondolkodunk, megállapodtunk Danival egy hangverseny-minimumban, de már ebben a szezonban is túlléptük ezt. Úgy vélem, nem a szerződésszövegeket kell böngészni, hanem elvégezni az adott feladatot. Dani és az együttes bizalma fontosabb, mint az, hogy mi van leírva…

– A művészeti vezető említette, hogy Ön híresen igazságtalan döntés után távozott Debrecenből. Maradtak még emiatt rossz érzései?
– Azokon már túl vagyok, hiszen a távozásom óta eltelt 13 év… Akkor ideje volt elválnunk, most pedig ideje egy új kezdetnek.

– Az elmúlt évtizedben szabadúszóként dirigált az Operaházban, s szinte az összes magyarországi együttessel dolgozhatott. Ezen a zenekari palettán milyennek találja a debreceni társulatot?
– Nagyon jó élet a szabadúszás, élvezetes, hogyha az ember minden kötöttséget letesz. Építkezni azonban tényleg csak állandó munkával lehet… Úgy vélem, a zenekarok között, működés szempontjából nagy különbség nincsen. Jobb lett mindenütt a színvonal, sokkal több a koncert. S ugyanaz a munka folyik a próbatermekben. Amit én a Kodály Filharmonikusok nagyon komoly értékének tartok, az a lélek. Ennek az együttesnek a tagjai minden próbára úgy ülnek be, hogy jobban akarnak játszani. A léleknek akarnak élményt adni a koncerten, és ez nem mindenütt van így… Az utóbbi évekre már kikristályosodott az a véleményem is, hogy sokkal többre becsülöm azt a koncertet, amelyen akadt két olyan perc, ami megfogott, mint egy tökéletesen, de érdektelenül eljátszott hangversenyt. Ha az ember kiáll a pódiumra, pálcával a kezében, akkor ezt azért tegye, mert adni akar.

– Hová szeretne eljutni az együttesépítésben?
– Olyan ez, mint a hegymászás, mindig van egy következő teljesíthető csúcs.
(R. Zs.)

Zenekar 2019/6