„Karmester, de kedves”

0
383

TISZTELETJEGGYEL

Prőhle Gergely

Talán furcsa, hogy ezúttal egy tizenöt évvel ezelőtti hangversenyt idézek fel, melyre tiszteletjegyet szereznem kicsit sok munkámba tellett, de mindenképp megérte. A londoni székhelyű Filharmónia Zenekar (nem azonos a London Philharmonic Orchestrával – a szerk) 2004. április 14-i budapesti hangversenyéről van szó. E lap olvasói pontosan tudják, hogy karmester és zenekar viszonya milyen változatos lehet. Professzionális, ugyanakkor érzelemdús, az alkotótársi érzékenységtől áthatott, vagy bántóan hierarchikus, már-már utálkozó. És persze mindezek számos variációja. Életem során számos kommentárt hallottam már dirigensekről, és örülök, hogy néhányat személyesen is jól ismerhettem, ismerhetek közülük. A sors nagy ajándékának tekintem, hogy az említett koncert karmestere, az idén kilencvenéves Christoph von Dohnányi is közéjük tartozik. Személye nekünk, itt Magyarországon nyilván nem pusztán majd’ hét évtizedes pályafutása és világsztár mivolta miatt fontos, hanem azért is, mert máig hordozza a nagyapja, Dohnányi Ernő nevével fémjelzett szimfonikus zenekari, és főleg zenekarvezetői hagyomány számos elemét. Ne felejtsük el, hogy Dohnányi Ernő legrégebbi együttesünknek, a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekarának 1918-tól volt népszerű elnök-karnagya.

Óriási vesztesége a magyar zenei életnek, hogy a II. világháborút követően Dohnányi Ernő elhagyta Magyarországot, és bár végül nagy megbecsülés övezte az Egyesült Államokban is, a hazai zeneéletből való kiszakítottsága évekre tétlenségre kényszerítette. A korabeli vádak szerint Dohnányi kollaborált a nyilas rendszerrel, s hogy e koholt – és leginkább a kevésbé tehetséges pályatársak által terjesztett – vádak milyen mélyen gyökeret vertek, két közelmúltbeli történet is jól példázza. Három évvel ezelőtt a Zenetudományi Intézet kiváló munkatársaival, Dalos Annával és Kúsz Veronikával együtt emléktáblát avattunk Dohnányi egykori lakóháza előtt, a floridai Tallahasseeban. Magyarország Kormánya és Florida kormányzója anyagilag is támogatta a kezdeményezést, melynek eredményeként sikerült a zeneszerző-karmester-zongoraművész ottani hagyatékának egy részét is hazahozni. Bájos epizódja volt az ünnepségnek, amikor elegáns idős hölgyek töretlen lelkesedéssel beszéltek a Dohnányi unokákhoz, Christoph-hoz és a későbbi hamburgi polgármester Klaushoz fűződő viszonyukról, egy elsárgult tengerparti fényképet is előhúzva. Christoph az ötvenes években zeneszerzést tanult nagyapjánál a Tallahassee-i egyetemen. Az Amerikai Népszava hasábjain ugyanakkor a szerecsenmosdatás vádjával kellett szembesülnöm, ami a történeti kutatások fényében nyilvánvaló nonszensz. A másik történet voltaképp még abszurdabb és szomorúbb, ráadásul közvetlenül kapcsolódik e cikk voltaképpeni tárgyához, a születésnapos unokához.

A 15 évvel ezelőtti budapesti koncert szervezése kapcsán maga a maestro keresett meg azzal, hogy szeretnének az adott napon Budapestre jönni, mert két turnéállomásuk között felszabadult egy nap, a zenekar gazdaságossági szempontjai pedig ugyebár megkövetelnék a  „teljes kihasználtságot”. Hála egy magyar energetikai nagyvállalat segítségének, sikerült viszonylag rövid idő alatt előteremteni a több tízmillió forintot.  Én csak annyit kértem Dohnányitól, hogy a tervezett Mahler, Pärt és Prokofjev program mellett a nagyapjától is hangozzék el egy mű. Javasoltam is a Szimfonikus perceket, aminek burjánzó késő romantikus áradása, hangszerelési bravúrja mindig is lenyűgözött. A világhírű karmester érthetetlenül sokáig vonakodott, aztán egy beszélgetésben kibökte, hogy voltaképp a nagyapjával kapcsolatos politikai vádak miatt olyan tartózkodó, ha műveiről van szó – noha zsenialitását elismeri. Ekkor figyelmébe ajánlottam Vázsonyi Bálint 1971-es Dohnányi életrajzát, amit egyáltalán nem ismert, bár a szerzőről tudott. Így hát lefordítottam neki az idevágó passzusokat, mondván: ha a zsidó származású Vázsonyi ilyen egyértelműen pozitívan nyilatkozik a nagyapjáról, akkor talán neki sem kellene bedőlnie az előítéletes fősodornak. Így hangzott el végül ráadásként két tétel is a Szimfonikus percekből.

Christoph von Dohnányi a német Kapellmeister-hagyomány hűséges folytatója.  Műismerete, alapossága, zenetörténeti kitekintése az utóbbi hónapokban adott interjúiban is lenyűgöző. Ahogy – egyébként Solti György asszisztenseként – a müncheni operából indulva, majd a frankfurti, kölni és hamburgi dalszínházban folytatva pályafutását a világ leghíresebb zenekarainak karnagyává vált, Clevelandtól Londonig, Bostontól Bécsig sok muzsikus megtapasztalhatta azt az munkamódszert, amit egy amerikai kritikus csak mikro-menedzsmentnek nevezett. Egyszer azt mondta erről, hogy az a jó karmester, aki a koncerten már szinte el is tűnhet, mert a zenekari tagok a próbák alatt megszerzett biztonság tudatában felszabadultan muzsikálnak. Népszerűségének titka azonban aligha csak ez. Egy, a Suisse Romande Zenekar általa vezényelt koncertjét követően a vacsoraasztalnál az együttes akkori újdonsült elnöke büszkén mutatta egy hetilap címlapját, melyen úgy méltatták, hogy „építési vállalkozó, de művelt”. Erre Dohnányi csak annyit felelt, hogy ismeri az ilyen előítéleteket, hiszen róla is jelent meg már írás „Karmester, de kedves” címmel. E hasábokról is kívánunk Dohnányi Ernő unokájának boldog születésnapot!

Zenekar 2019/3