TISZTELETJEGGYEL
Kondor Katalin
/Egy volt rádióelnök a Magyar Rádió zenei együtteseinek kálváriájáról/
Egyik kedvenc filmemben, a Sörgyári capriccio-ban van egy jelenet, melyben a világszép Mariska és sógora, Pepin bácsi, megérezvén az idők szavát – az 1900-as évek első harmadában járunk – mindent ész nélkül rövidíteni kezdenek. Az asztal lábait, Mariska fenékig érő szőke hajzuhatagát, ám nem nagy eredménnyel. A lábak nem sikerednek egyforma hosszúságúra, az asztal billeg, Mariska hajvágatása pedig a férjnél nem arat sikert. Jön is a büntetés, a ház ura térdére fektetve fenekeli el gyönyörű nejét. Hosszú hajjal még szebb volt ugyanis. Nos, ha éppen humoromnál vagyok, ez a jelenet jut eszembe a Magyar Rádió zenei együtteseinek tönkretételét szemlélve. Rosszabb napjaim gondolatait nem idézném itt most.
A zenei együttesek „rövidítése” 2006 után kezdődött. Hogy a Magyar Rádió – bocsánat MR – akkor hivatalba lépő elnöke milyen megfontolásból gondolta úgy, hogy egy énekkart és egy zenekart, melyek hosszú időn át számos világsikert arattak, megkurtítson, magyarán lehetetlenné tegyen, arra nem derült fény. Valószínű spórolásból. Erre ma Magyarországon minden esetben lehet hivatkozni, függetlenül attól, hogy amúgy számos esztelen pazarlásnak lehetünk szemtanúi. Emlékszem az akkori érvekre. Ezek egyike az volt, hogy ha majd kell, az „utcáról”, azaz más együttesekből, vagy szabadúszó muzsikusokból töltik fel az együtteseket. Zeneszeretőknek, tehát a ZeneKar olvasóinak aligha kell bizonygatni, miért ostoba és káros, az együttesek tagjai számára pedig miért lélekromboló egy ilyen intézkedés. A Magyar Rádió – bocsánat, emer – akkori elnöke előszeretettel hivatkozik arra, sőt, tudomásom szerint pénzt is követel azért, mert mérsékelte az intézmény kiadásait, azaz sok pénzt megspórolt, melyből neki jutalomképpen tetemes összeg járna. Azt nem tudom, megnyerte-e a csatát, és zsebre tette-e a százmilliónál is több, szerinte neki járó összeget. Azt viszont tudom, úgy mindenki tud spórolni, hogy kirugdal szerinte felesleges embereket. Mert ez esetben ez történt. Több dolgozót elbocsátottak, másokat idő előtt nyugdíjba küldtek, és a műsorszerkezetet is „egyszerűsítették”. Az énekkart megfelezték, inkább úgy mondanám, lefejezték, az együttesek tagjait számos alkalommal megalázták, fölösleges tárgynak tekintették. Hogy ezt meg lehetett csinálni, azóta sem fér a fejembe. Nem csak azért, mert ésszerű és elfogadható magyarázatot egyetlen intézkedésre sem hallottunk, és ez is megalázó, hanem azért sem, mert én azok közé tartozom, akik úgy gondolják, a művészeket nagyon kell szeretnünk. Mert ők azok, akik megkönnyítik és megszépítik produkcióikkal az életünket, és azt mutatják meg belőle, amiért valójában élni érdemes.
Tönkretenni valamit egy pillanat műve. Újra felépíteni már sokkal-sokkal nehezebb, bizonyos esetekben pedig, amikor a folyamatosság megszakad, lehetetlen is. Jót mindig lehet alkotni. Ám azt a történelmi folyamatosságot, az egymásra épülő évek tudatos munkáját, ami a Magyar Rádió zenei együtteseit jellemezte, visszavarázsolni már nem lehet. Kultúrarombolás persze sokszor történt Magyarországon. Tiltakozások ide-oda, jól működő, összeszokott színházi közösségeket lehetett egy tollvonással szétzavarni, lapokat egyszerű tulajdonoscserével értéktelenné tenni, az igazi érték, és az ember nemigen számított. A rádiós együttesek esetében sem. Mert rövidítünk. Ész és humánum nélkül. Ez a divat. Úgyhogy száz százalékig egyetértek Kocsis Zoltánnal és Kovács Jánossal, (ZeneKar 2016/2), csak éppen azt kérdezem, ha ennek a két avatott, zseniális tehetségű embernek nem számít a szava, akkor kié számít egyáltalán? Miért nem számít, hogy világhírű karmesterek, énekes-hangszeres szólisták nyilatkoztak elragadtatással a közös munkák és koncertek után a rádió együtteseiről? Miért nem számít, hogy repertoárjuk az elmúlt évtizedekben olyan zenedarabokat is tartalmazott, amelyeket senki más nem adott elő? Miért nem számít, hogy a kortárs zene interpretálása egyik fontos feladatuk volt, és ezt kitűnően teljesítették? Miért nem vették észre az illetékesek, hogy a közszolgálati Magyar Rádió együttesei is közszolgák? Nagy-nagy alázattal! Miért? Sok pénze a közszolgálati médiumoknak sosem volt. /Vigyázat, nem napjainkról beszélek!/ Abban a négy esztendőben, ameddig én feleltem az együttesekért is, ha szegények voltunk is, mégis jutott pénz arra, hogy elmenjünk a zenészekkel az elszakított országrészek lakóihoz, Erdélybe, Felvidékre, Szlovéniába, de még a távoli Örményországba is. Ez is közszolgálat volt. A közönségsikerekről kérdezzék meg a művészeinket. Meg a teltházas koncertekről.
Itt Magyarországon sokan, sokszor emlegetik a nyugati példákat. Engem ez többnyire idegesít, de most kérdezem, vajon mi lenne, ha mondjuk, a bajor rádiózenekart szélnek eresztenék, vagy éppen megfeleznék? Szerintem botrány. Nálunk? Semmi. Nagy baklövések után is bizalmat kapnak a zenéhez, a művészetekhez semmit nem értő „rövidítők”, meg az örökösen átszervezők. És tovább pazarolják értékeinket, teszik szerencsétlenné, vagy kényszerűségből külföldre száműzik tehetségeinket. Nem olyan régen, egy közönségtalálkozón furcsa kérdést kaptam a közönség egyik tagjától. Miért van annyi nem tetsző jelenség életünk számos területén, amikor józan paraszti ésszel jobban is lehetne csinálni? Néhány másodpercig hallgattam, nem igazán éreztem magam illetékesnek a válaszadásra, de aztán szimpla állampolgári jogon úgy döntöttem, kibököm, amit gondolok. A válasz egyszerű: mert nem a megfelelő emberek vannak a megfelelő helyeken. Talán nem jártam messze az igazságtól.
Mariska, amikor világszép hajától megszabadult, és már az elfeneklésén is túl volt, édes-szerelmesen hozzábújt a férjéhez, és megsúgta, gyarapodni fognak. Szíve alatt egy gyermek készül arra, hogy megszülessen. Az ész nélküli rövidítés miatt érzett harag közös boldogságba fordult. No, ez a filmbéli szeretet és belátás hiányzik a művészekről és a művészetekről szóló döntésekből. Vagy az elfenekelés is?
