Fontos missziónak tartom a „szép 20. század” rehabilitálását

0
39

Kiss Eszter Veronika

Interjú Kesselyák Gergely karmesterrel

Új vezető karmester kezdi meg a munkát a Pannon Filharmonikusoknál Kesselyák Gergely személyében. – Minthogyha szándékos lett volna a tendencia, hogy modern zene címén kizárólag olyan műveket játsszunk, amelyek úgymond progresszívek. Ezzel sajnos a szakma elidegenítette a közönséget – mondta lapunknak a karmester, aki számára rendkívül fontos a szép huszadik század rehabilitálása, és bízik abban, hogy az operajátszásnak a PFZ-nél lesz jövője.

A honlapodon is olvasható: legfontosabb tevékenységednek az operavezénylést tartod. A Pannon Filharmonikusoknál viszont nem ezen lesz a hangsúly. Ennek ellenére vannak-e tervek arra nézve, hogy kicsit hangsúlyosabbá válhasson az operajátszás Pécsett?

Természetesen nem titok, hogy beszéltünk erről, de ebben a pillanatban ezek inkább álmok, hiszen az opera drága műfaj és a közeljövőben ennek nincs realitása. Remélem, hogy változni fog a helyzet. Engem nagyon megfogott a Kodály Központnak a zenekari árka, amit a megrendelőt képviselő Horváth Zsolt kérésére úgy terveztek meg, hogy a hazai repertoár legnagyobb zenekari apparátusát alkalmazó színpadi művének az együttese beférjen az árokba. Ez pedig Bartók A fából faragott királyfi című pantomimjának a 104 zenésze. Le is tesztelték, amikor elkészült a Kodály Központ, eljátszották az árokban a száznégy zenésszel, tehát a szerző által meghatározott teljes létszámmal. Nem tudom, hogy a világon van-e még olyan zenekari árok, ahova ennyi zenész beférne. A legtöbb helyen Bartókot úgy játsszuk, hogy a vonóskari létszámot – tizenhat első hegedű, tizennégy második hegedű és így tovább – lecsökkentjük. A fúvósokat nem tudjuk, mert ott mindenki külön szólamot képvisel, és így pont a hangzás érdekességét adó vonósok sínylik meg. A miskolci operafesztiválon játszottuk ekkora létszámmal Bartók színpadi műveit, de ahhoz egy sportcsarnok kellett, zenekari árokban nem tudok arról, hogy ez bárhol megvalósulhatna Pécsen kívül. Ez mindenképpen hatalmas lehetőség, amit még nem aknázott ki az ország. Nem azt mondom, hogy a város, mert ez nem helyi, hanem nemzeti kérdés: van hazánkban egy olyan zenekari árok, ahol a 20. század óriási zenekarait felvonultató művekhez a zenészek el tudnak férni, és fölötte a színpadon el lehet a műveket énekelni, játszani, anélkül, hogy a zenekar elnyomná az énekeseket. Azt tudjuk, hogy a pécsi Kodály Központ nemcsak az ország, hanem Európa egyik legjobb akusztikájú terme, de az kevésbé köztudott, hogy a zenekari árokban ülve a zenekar – ha lehet – még szebben szól, mint a színpadon. Ez mindenképpen óriási potenciált rejt, és mivel én valóban rajongok az opera műfajáért, reméljük, hogy az operajátszásnak a PFZ-nél lesz jövője, akkor is, ha ebben a pillanatban ezek inkább csak álmok, semmint tervek.

Az operán túl a repertoárt illetően milyen konkrét elképzeléseid vannak a közeljövőre és a hosszabb távú jövőre nézve?

Már nagyjából készen áll a következő szezon terve, legalábbis ami az én projektjeimet illeti. Nagyon határozott az elképzelésem és tulajdonképpen engem erre az elképzelésre kért fel Horváth Zsolt igazgató úr. A Miskolci Operafesztivál utolsó tíz évében – sajnos már megszűnt több mint három éve – azt a küldetést adtam a fesztiválnak, hogy ösztönözzük a zeneszerzőket arra, hogy találjanak vissza újra a közönséghez, és persze a közönséget is segítsük, hogy visszataláljon a kortárs zeneszerzőkhöz. Ezzel párhuzamosan, vagy ezt megtámasztandó, fedezzük föl az alig ismert, úgynevezett „szép 20. századot”. Ezt az elnevezést egy ideje tudatosan használom. Amit ma 20. századi zene alatt értünk, az nem nyerte el a közönség tetszését, idegenkedve fogadja, igyekszik elkerülni. Pedig létezik egy szép „20. század”, csak mintha ezek a művek szándékosan nem jutottak volna el a közönséghez, minthogyha szándékos lett volna a tendencia, hogy modern zene címén kizárólag olyan műveket játsszunk, amelyek úgymond progresszívek. Ezzel sajnos a szakma elidegenítette a közönséget. Fontos missziónak tartom a „szép 20. század” rehabilitálását, ez fontos része volt a Miskolci Operafesztivál küldetésének is. Amikor az operafesztivál megszűnt, és látszott, hogy a Covid után nem lehet újraéleszteni, igyekeztem a misszió folytatásához más formát találni. Megkerestem különböző intézményeket, hogy legalább projektalapon folytassam a munkát. A gondolat nagyon tetszett többek között Horváth Zsolt igazgatónak, akivel már lassan két éve beszélgetünk a témáról. A PFZ-vel is volt már ebben a szellemben összeállított műsorunk, de a MÁV Szimfonikusokkal vagy a Szegedi Szimfonikus Zenekarral is gyakran vezényeltem hasonló programokat. Horváth Zsolt most elérkezettnek látta az időt, hogy a Pannon Filharmonikusok élén, mint vezető karmester ezt a repertoárt – amit nevezhetünk közönségbarát 20-21. századnak, 20. századi romantikának vagy kortárs neoromantikának, akárhogy fogják is hívni a későbbi korok zenetörténészei – közelebb hozhassam a közönséghez.

Bár a Miskolci Operafesztivál megszűnt, másik hasonló fesztiválban gondolkodsz?

Az elmúlt négy évben rengeteg dolgozat, terv, tanulmány készült, de hát a fesztivál is drága műfaj, az opera is, az operafesztivál különösen, meglátjuk, hogy a jelenlegi helyzetben mikor tudunk előre lépni. A miskolci évek alatt végzett kutatómunkám során egyértelművé vált számomra, hogy ezt a „szép 20. századot” nevezhetnénk elhallgatott 20. századnak vagy szőnyeg alá söpört 20. századnak is. Olvastam Nino Rota operáinak a bemutatóiról írt kritikákat. Az ideológusok zsinórban söpörték ezeket a remekműveket a szőnyeg alá, miközben Miskolcon a bőrömön tapasztaltam, hogy valódi remekművek. A lucca-i társulat hozta a Napoli milionaria – Milliomos Nápoly című operát hozzánk vendégségbe. A főpróbán éjjel fél háromkor spontán megtelt a nyári színház nézőtere, futótűzként terjedt el a városban, hogy gyertek hallgatni, mert ez valami csoda! Tehát amikor azt mondom, hogy az elhallgatott 20. század, azt újságcikkekkel és nyilatkozatokkal tudom bizonyítani. Ez a stílus Magyarországnak különösen fontos lehet. A közönséggel való kapcsolatteremtésre törekvő huszadik-huszonegyedik századi zeneszerzők nagy része valahogy Közép-Kelet Európához köthető, persze nagyon tág értelemben, beleértve a kibővített Monarchiát föl a Baltikumig és le a Balkánig. Ez egy centrális európai gondolkodás terméke volt, szemben a nagyon német, nagyon francia, nagyon angolszász zenékkel. Létezett egy amerikai irányzat is, amely a kortárs zene újból népszerűvé tételére tett kísérletet. Az operaműfajjal kapcsolatban a West Side Storyt lehet itt megemlíteni. Én a szívünkhöz közelebb állónak érzem a közép-európai irányzatot. Ha szeretnénk ezt rehabilitálni, abban Magyarországnak a geopolitikai fekvéséből, illetve Bartók és Kodály országaként a zenei életben elfoglalt helyéből fakadóan kiemelt szerepe lehet. Jó lenne, ha ezt a missziót nem valahol máshol valósítanák meg. Abban, hogy a széles közönség elpártolt a komolyzenétől, nagy szerepe volt annak, hogy ezt a fajta szép zenét az elmúlt százharminc évben a művészeti ideológia parkolópályára küldte.

Ugyanebben a lapszámban beszélgetünk Wolf Péterrel és Gyöngyösi Leventével is a komolyzene-könnyűzene kapcsán a kortárs zene helyzetéről és a jövő zeneszerzésének irányairól.

Mindketten tevőlegesen részt vesznek ebben a misszióban. A Miskolci Operafesztiválon tartottuk Levente A Mester és Margarita című operájának koncertszerű ősbemutatóját, ami szintén ebbe a sorba illeszkedik. Készül már a következő operával, amit nagyon szeretnék majd műsorra tűzni, és jó lenne, ha ez már Pécsett valósulhatna meg.

Pont a felvételt követő tanévben tanítottam zenetörténetből kortárs magyar zenét, és Gyöngyösi Levente ezt elküldte nekem. Zömmel középiskolás fiúk, a zeneiskola továbbképzős növendékei ültek az órámon, és valamelyikük azt mondta: „ha a kortárs zene ilyen jó, akkor azt eddig miért hallgatták el előlünk?”. Akkora hatással volt rájuk, hogy később, amikor online közvetítéssel bemutatták az Eiffel Műhelyházban, már nem jártak zeneiskolába ezek a fiúk, de többen jegyet váltottak az előadásra és megkerestek az élményeikkel.

Tulajdonképpen két alapvetést rontott el a 20. század. Az egyik az, hogy normális esetben az alapértelmezett zene a kortárs zene. Időről-időre elő lehet venni a régi gyöngyszemeket, de az emberek elsősorban azt hallgatják, amit a ma embere a ma emberének ír. Ez korábban így is volt. A másik baj lett, hogy könnyűzenéről és komolyzenéről beszélünk. Ideális helyzetben arról kellene beszélni, hogy különböző funkciójú zenék léteznek: szórakoztató zene, tánczene, alkalmazott zene és intellektuálisabb műfajok. Mozart írt tánczenét is, szórakoztató zenét (Divertimento), írt operát meg operettet is. A varázsfuvolát ő maga először operettnek nevezte, csak erről nem szoktunk beszélni. Teljesen máshogy komponált, amikor tánczenét, vagy szórakoztató zenét írt, és másképp, amikor operettet, operát vagy szimfóniát. Véleményem szerint a könnyűzene lényegében úgy született, hogy a közönség nem kért a komolyzenéből, mert annak a fő csapása olyan irányba fordult nagyjából százharminc éve, amivel nem tudott, és ezért nem is akart lépést tartani. Ennél sokkal szomorúbb és fontosabb, hogy a szerzők sem akartak olyat írni, ami a közönségnek szól. Gyerekkoromban sokáig azt hittem, hogy ezek a zeneszerzők ügyetlenek voltak, és nem sikerült olyat írniuk, ami a közönségnek tetszene. Erről szó sincs. Egyszerűen a szakma tűzzel-vassal irtotta azt, aki a közönségnek tetsző művet írt. A szerzőknek választaniuk kellett, hogy megélnek-e és játsszák-e a darabjaikat, vagy pedig írogatnak az íróasztalfiók számára. Ekkor jöttek az úgymond amatőrök, mert a nép azt mondta, hogy ha ti nem írtok nekünk zenét, akkor majd mi írunk magunknak. Születtek nagyszerű művek is, hiszen a tehetség az mindig kiütközik, de születik belőle a mai napig rengeteg szemét is. Ezért is az az elhibázott ideológia a felelős, ami kiengedte a szakma kezéből a színvonalas szórakoztató zene írását. Félreértés ne essék, létezik és létezzen is a progresszív kortárs zene vagy egy szűkebb réteget megszólító, kísérletező kortárs zene. Nem ez ellen vagyok. De az nem lehet, hogy ideológiák mentén eltapossuk azt a fajta törekvést, amelyik keresi a kontaktust a széles közönséggel. Az én kedvenc területem, az opera, nemcsak drága, hanem nagy létszámú apparátust is igénylő műfaj. Nem tartható fenn, hogyha többen vannak a színpadon, mint a nézőtéren. A kamaraműfajokban jobban lehet keresni az új utakat, és bizonyára szükség is van rá, de az opera műfaja szükségszerűen tömegbázisra kell, hogy épüljön, mert anélkül nem működik.

Régóta téma zenekari körökben az, hogy a hazai felsőoktatásból kikerülő pályakezdő zenészek nem felelnek meg a próbajátékokon. Pécsett is van Zeneművészeti Kar. Milyen formában tervezel velük együttműködést ennek a problémának a feloldása érdekében?

A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán tanít Kocsár Balázs kollégám, ő vezeti az egyetemi zenekart is. Munkakapcsolatunk az Operaházban is nagyon jó volt. Ő régebb óta részt vesz a felsőoktatásban, nagy tapasztalata van e téren. Kézenfekvő, hogy ebben a kérdésben vele működjünk együtt. A másik válaszom általánosabb. A problémáról magam is sokszor hallottam, de őszintén szólva, az operaházi próbajátékok tükrében a helyzetet nem tapasztaltam annyira tragikusnak, mint ahogy erről a zenei közélet vélekedik. A próbajátékokon először versenyműveket kell játszani a világ bármely pontján. Persze a többi fordulóban előkerülnek zenekari részletek is. A zenekarok tehát a szólóműveken keresztül keresnek tuttistát. Ilyen szempontból nem gondolom, hogy a képzés iránya rossz lenne. A versenyirodalmat meg kell tanulni, már csak a próbajátékok miatt is. Ma több kiadvány létezik, amelyik segít a zenekari részletek megtanulásában a növendékeknek. Nem is a próbajáték a nehéz. Ha valaki bekerül a budapesti Operaház zenekarába, annak egy hihetetlen mély vízben kell megtanulnia úszni, és nagyon gyorsan kell felvennie a tempót. Lehet, hogy az első héten négy különböző opera kerül elé, egyenként két és fél órányi tiszta játszanivalóval. Mindjárt tízórányi zenét kell lereagálnia és megértenie úgy, hogy akár végig sem tudta próbálni. Ezzel szemben, ha egy szimfonikus zenekarban az első héten egy koncertre fog felkészülni, maximum egy-másfél órányi zenét kell megtanulnia és megértenie. Biztos, hogy van mit csiszolni a zenekari zenészképzésen, különben nem lenne ez téma, de azért ez elsősorban ott jelenthet nehézséget, ahol nagyobb a terhelés. Én inkább azt láttam problémának — de mintha ez is már a múlté lenne –, hogy a növendékeknek azt sugallják, hogy ők az új Paganinik, és hatalmas szólókarrier előtt állnak. Aztán jön a realitás, és a diploma után a növendéknek szólókarrier helyett be kell ülnie a zenekarba. Ha ezt frusztrálónak érzi, nem örömmel játszik, pedig a zenekari zenélés az élet legszebb feladatai közé tartozik. De, mint mondtam, ezen a téren érzek változást. Ma már egyre többen nagyon reálisan mérik fel a lehetőségeiket és a vágyaikat. Minden szakmában, amikor kijön az ember az egyetemről, szükség van egy „interfész-időszakra”. A friss diplomás orvos sem szívműtéttel kezd, az új pilóta sem lesz azonnal kapitány az interkontinentális járaton. Az akadémia és a nagybetűs zenekari élet között is szükség van erre az időszakra, ez megkerülhetetlen.