Réfi Zsuzsanna
“Már az, hogy bekerülhettünk ebbe a szervezetbe, a falak elbontása”
Új taggal gazdagodott idén a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetsége, a Modern Art Orchestrával. Az együttes vezetője, Fekete-Kovács Kornél azt meséli, nagy öröm volt számukra, hogy bár akadtak ellenérvek is a felvételük kapcsán — társulatuk ugyanis igazán egyik rendszerbe sem illik —, végül a vezetőség úgy döntött, van helyük az MSZZSZ-ben. Mindez, úgy véli, azt is jelzi, hogy kezdenek oldódni a műfaji határokkal kapcsolatos sztereotípiák.
-Miért tartották lényegesnek, hogy a Szövetség tagjaivá váljanak?
– A Modern Art Orchestránál létezik egy művészeti tanács, amelynek tagjai segítik a munkánkat, állandó tanácsadónk Gőz László. Nemcsak az köt vele össze minket, hogy a BMC rezidens zenekara vagyunk, hanem az is, hogy nagyon régóta, konzis korom óta ismerem és sok tekintetben nagyon hasonlóan gondolkodunk. Gőz László egy beszélgetés során vetette fel, milyen jó volna, ha a MAO is tartozna valahová. Ez pedig azért sem olyan egyszerű, hiszen a társulatunk ars poeticája alapján tökéletesen egyik rendszerbe sem illeszkedünk. Mi nem vagyunk szimfonikus zenekar, de nem vagyunk kamarazenekar sem, ahogy jazz big bandnek sem lehet minket nevezni, hiszen annál sokkal szélesebb a repertoárunk. Kerestük hát, hogy egyáltalán hová tartozhatnánk, s Laci javasolta, hogy legyünk a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetségének a tagja, s ez az ötlet volt számunkra a legvonzóbb. Beadtuk hát a felvételi kérelmet, s bár nyilván voltak ellenérvek is, hiszen mi tényleg kicsit “furcsa szerzetek” vagyunk, a vezetőség úgy döntött, van köztük helyünk, s Lendvai Györgynek, a Szövetség elnökének elmondása alapján örömmel fogadtak minket. Örültünk a felvételnek, annak is, hogy ez is jelzi, ma már el kell engedni a műfaji határokkal kapcsolatos sztereotípiákat.
– Talán 2024-ben már kezdünk túllépni ezen…
– Ma is találkozom olyan szemlélettel, ami diszkriminál, úgy vélem azonban, hogy az európai jazznek az az egyetlen esélye, ha integrálni tudja a saját tradícióját, a saját zenei kincsét. Itt vagyok magyar muzsikusként, iskoláim során a leggyakrabban Kodállyal, Bartókkal találkoztam és nem Louis Armstronggal. Magam döntöttem el, hogy merre, milyen úton akarok elindulni. Az a fajta önismétlő rendszer, ami a közönség kiszolgálásával jön létre, ami szerint a szimfonikus zenekaroknak Haydnt, Mozartot kell játszaniuk, sztereotip elvárásokat eredményez. De azt gondolom, hogy ma már a szimfonikus zenekaroknak is nyitniuk kell, s ez nem feltétlenül a klasszikus zenei repertoár további darabjainak a beemelését jelenti a programjukba. Bár nem gondolom magam első fecskének, megmondóembernek sem, ha egy szimfonikus zenekar úgy dönt, hogy szívesen rendezne olyan koncertet, amellyel tágítja a műfaji határait, szívesen adok tanácsot a téren, hogy milyen művet érdemes műsorra tűzni, kivel érdemes kollaborálni. Magam is úgy látom, már az, hogy bekerülhettünk ebbe a szervezetbe, ez is a falak elbontása.
– Ha csak a Modern Art Orchestra muzsikusait nézzük, akkor sem lógnak ki a sorból, hiszen több tagjuk szimfonikus zenekarokban is játszik.
– Van három tagunk a Rádiózenekarból, három – azaz csak két és fél, hiszen egy félállású kollégáról is szó van – a MÁV Szimfonikusoktól, ketten pedig az Operett Színház együttesében játszanak.
– Arról nem is beszélve, hogy Bartók művei is rendszeresen megjelennek a MAO koncertjein.
– Számomra nagyon fontos Bartók, Kodály, Ligeti, Liszt, s most decemberben egy Eötvös Péter-koncertet is adunk, olyan művét bemutatva, amelyet nekünk dedikált. Legutóbb például Brüsszelben volt nagy sikerünk, amikor a Via Crucis című Liszt-darabot adtuk elő. A 2022-es Liszt-Ünnep felkérésére született ennek a kompozíciónak az adaptációja, zeneileg némileg kibővítettük, a ma gondolkodó művészének az aspektusából. De sosem nyúlunk hozzá ezekhez a darabokhoz, a koncertjeinken mindig ugyanazok a hangok, motívumok, akkordok hangzanak fel, amelyeket a szerző papírra vetett. Egyetlen dolog változik, például az, hogy Bartók zongorára írt kompozíciójából zenekari átirat lesz, de minden hang megegyezik, mert nem gondolom, hogy jogom van a megváltoztatásához. Kodály Este című műve esetében is elhangzik az eredeti kompozíció, majd következik a Prelude to the night című darabom, amelyet úgy komponáltam, hogy elővettem magam is Gyulai Pál versét, s mindazt beleírtam, ami a költeményről és Kodályról az eszembe jutott. A tradíciót tisztelni kell, közben átszűrni azon a szűrön, amik mi magunk vagyunk. Fontos, hogy a közönség is érezze, az új zenei anyagnak is megvan a kapcsolata a szerzővel. Bartók műveit hatéves korom óta hallgatom, s ennek kapcsán is temérdek zenei gondolat manifesztálódik bennem, mint zeneszerzőben. A következő esztendőben például Erkel-programot is tervezünk. Azt tapasztaljuk, ezekkel a művekkel is jelentős publikumot lehet megszólítani, bár közönséget generálni, megtartani és hiteles produkciókat színpadra állítani, ez a két dolog a mai világban nem jár kéz a kézben… Az interneten, a szociális médiában bárki bármit publikálhat végzettség, tudás nélkül, s elhiszik az emberek…
– Az internet a koncertek iránti elvárásokra is hat.
– A közönség sokszor úgy ül be egy hangversenyre, hogy azt várja, nyűgözzék le az első néhány percben, szórakoztassák, s akkor jön el legközelebb is, ha ez sikerül… Fel sem merül benne, hogy érdemes a hangversenyre felkészülve, mentálisan odafordulva érkezni, mert van, amit enélkül nem igazán lehet megérteni… Nekünk is változni kell, hogy így is közvetíteni tudjuk mindazt, amit értékesnek ítélünk.
– Jövőre lesz húsz éves a Modern Art Orchestra. Hogyan tekint vissza erre a két évtizedre?
– Mi már a társulásunk legelején lefektettünk egyfajta ars poeticát, amelynek a lényege a kortárs jazz és a klasszikus zene eljuttatása a közönséghez, a határok feszegetésével. Az első évek arról szóltak, hogy kialakítsunk egy olyan zenei arculatot, ami már a hangokban, megszólalásokban is megjelenik, s ezt rövid idő alatt sikerült is elérnünk. Ez a hangzás jellemzi ma is az együttest, miközben mindaz, amit az eltelt két évtizedben tanultunk, de a leküzdendő akadályok is, a maguk komplexitásában beépültek. Mára magasabban kvalifikáltabb társulattá váltunk. Az első években azokat a szerzőket tűztük műsorra, akik emblematikusan formálták a hangszerünket, az együttest. Velük, az ő felvételeikből készítettünk lemezeket a következő korszakban, ekkor született a Bartók-albumunk, a Plays Bartók. Az eredeti zongoradarabokat a MAO műhely szerzői adaptálták a nagyzenekarra, megőrizve a zenei formákat és témákat. Nagyon fontosnak tartottam, hogy arculatváltás történjen, ne csak belül éljük meg, hogy ezek az óriások körülvesznek minket az életművükkel, hanem próbáljuk meg ezt nyilvánvalóvá tenni a világ számára, felhasználva azt, ami a mi társulatunk különlegessége. Tegyük azok számára is elérhetővé, akik nem jártasak a magyar zenei tradícióban. Ezek az albumok nagy nyilvánosságot kaptak, tetszést arattak, s eljutottak a nem feltétlenül klasszikus zenei orientáltságú hallgatókhoz is. A harmadik korszakot pedig most éljük, magyar szerzőóriásokkal foglalkozunk, ez is hatalmas tanulási folyamat, ráadásul hitelességet ad annak, amit csinálunk. Egy montreaux-i jazz fesztiválra mainstream jazzt játszó zenekarnak amerikai együttest fognak hívni, de ha valódi autentikus forrásból építkező együttest szeretnének, magyar zenét játszó társulatot, akkor mi vagyunk az egyedüliek ebben a műfajban.
– Mennyire volt nehéz a repertoár építés egy ilyen különleges zenekar számára?
– Nagyon könnyű volt, mert csupa olyan emberrel veszem körbe magam, akik úgy gondolkodnak, ahogy én, s ha reggel meghallanak valamit, akkor abból estére már megszületik a darab. Ebben a kreatív csapatban nem kizárólag jazzmuzsikusok vannak, hanem klasszikus zeneszerzők is. Horváth Balázs rendszeresen komponált számunkra, s Eötvös Péter is felismerte, ha alkalomadtán olyan ötlete támad, akkor számíthat a zenekarunkra. Most is hónapról hónapra érkeznek a számunkra írt darabok, így volt ez a kezdetekkor is. A szerzők ismerték azt a koncepciót, ami már a korábbi években is a sajátom volt. Vajda Gergely is örömmel csatlakozott ehhez a gondolatisághoz, a jazz terén is sokan vannak, akikkel együtt dolgozunk. Úgy vélem, a műfaji kategóriák nem a kreatív embereknek szólnak. Minél kevesebb a korlát, annál jobban ki lehet bontakozni. Hiszen a saját döntésem vagy éppen aktuális állapotom határozza meg, hogy abból a tudáshalmazból, abból a zenei tapasztalásrendszerből, ami az elmúlt ötvenvalahány évben belém ivódott, éppen milyen irányba indulok el alkotóként.
– Láttam, rendszeresen fellépnek az Opus Jazz Clubban, külföldön is gyakorta turnéznak. Sokat muzsikálnak.
– Nálunk sosem voltak státuszban a muzsikusok, ami egyrészt hátrány, mert nem lehet olyan markáns elvárásokat megfogalmazni, másrészt viszont így nem is érzik azt a tagjaink, hogy “a futószalag mellett” robotolnak. Ha bejönnek a próbára, azt az érzést kapják vissza, ami miatt annak idején a zenészi hivatást választották. A fellépésekre pedig szükség is van, hogy működtetni tudjuk az együttest, hiszen sosem voltunk különösebben jó anyagi helyzetben. Ha kevesebb a pénzünk, akkor a koncert is kevesebb… Viszont nem kell kompromisszumot kötni, azokat a meghívásokat fogadjuk el, amelyek magát a zenekart és az arculatát is formálják!
