Február 22-én, életének 80. évében elhunyt Keveháziné Hegyi Ildikó.

0
14

Február 22-én, életének 80. évében elhunyt Keveháziné Hegyi Ildikó. Halálával egy ragyogóan tehetséges művész-tanár távozott. Hegyi Ildikó Rákospalotán született, 1944. április 23-án. 1958-60 között a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola diákja, majd 1960-tól 1965-ig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola hallgatója. Mindkét helyen Katona Béla irányítása alatt tanult.
1966-68 között a leningrádi Rimszkij-Korszakov Konzervatóriumban folytatta tanulmányait, mestere Borisz Gutnyikov volt. 1969-77 között a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola hegedűművész-tanára, 1972-82 között a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara zenekari művésze, 1974-78 között, majd 1986-tól az Éder vonósnégyes tagja, 1982-től a Rádiózenekar I. hegedű szólamvezetője 1985-től a Concentus Hungaricus, (a Magyar Rádió Kamarazenekara) hangversenymestere, majd a Rádiózenekar koncertmestere lett.
Hamvasztás utáni búcsúztatója 2024. március 21-én, 12:00 órakor lesz a Rákospalotai temető ravatalozójában. Nyugodjék békében!

***

Búcsú Ildikótól
A hétköznapok monoton ritmusában néha jön egy pillanat, ami hirtelen megváltoztatja az életünket, új kalandok felé vezet bennünket. Így volt ez 1985 tavaszán is, amikor egy Rossini szonátát hallgattam az autóban vezetés közben. Akkor villant át az agyamon a gondolat, hogy bő egy évtized Rádiózenekari munkám során még nem került sor egy ilyen remekmű eljátszására, és hogy hiányzik egy kamarazenekar, ahol mindez teljesülhet. Beérve a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai székházába, már tudtam, hogyan kell a szervezést megkezdeni, kit kell ennek a gondolatnak megnyerni. Próbaszünetben megkerestem Hegyi Ildikót, elmondtam neki a terveimet, és talán életében a leggyorsabban mondta ki a „boldogító igent”. Csak néhány perc kellett ahhoz, hogy a bőség zavarával küszködve, de mégis tökéletesen egyetértve megegyezzünk a meghívandó kollégák neveit illetően. Fantasztikus volt az a lelkesedés, ahogy Ildikóval az élen minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül vetettük bele magunkat a műhelymunkába. Rövid idő alatt képesek voltunk pódiumra állni, nem csak a Budapesti Tavaszi Fesztiválon a nagy nemzetközi hírű kamarazenekarok között, de már külföldön is, a szöuli olimpia évében – szinte első magyar együttesként – Dél-Koreában, azután rövidesen az Egyesült Államokban.
Az a tíz év, amit Ildikóval együtt küzdöttünk végig a Concentus Hungaricus kamarazenekarral, megszámlálhatatlan élménnyel gazdagított mindnyájunkat. Kocsis Zoltánnal Bartókot és Schönberget, Jandó Jenővel az összes Mozart zongoraversenyt eljátszani épp olyan felemelő volt, mint együtt dolgozni Gerhard Hetzellel és Thomas Zehetmairral, vagy rendszeresen részt venni a Pablo Casals fesztiválon Pradesban olyan szólistákkal, mint Starker János vagy Perényi Miklós, nem beszélve a többi kiváló magyar és külföldi szólistáról.
Kitörölhetetlen emlékként vésődött mindannyiunkba a sok-sok együtt töltött óra itthon és a világ számos országában. Ildikóra mindig lehetett számítani. Fegyelmezetten vette a turnézással járó akadályokat, semmilyen kivételezésből nem kért, mindenkihez kedves volt, és nem volt olyan hosszú utazás, ami után ne tudott volna százszázalékot nyújtani. Csalhatatlan zenei ízlésével, kifogástalan hangképzésével minden stílusban megtalálta a megfelelő hangot. Szép, finom, de csengő hangzású hegedűszólói mindig megkoronázták az előadást.
Most, hogy fájó szívvel el kell tőle örökre búcsúzni, csak remélhetjük, hogy az a munka, amit a tanítás során, a kvartettekben, a kamarazenekarban és a Rádiózenekarban végzett, nem veszik el, hatása tovább él a későbbi generációkban.

Popa Péter