Eltemették Rolla Jánost

0
64

A Farkasréti temető művészparcellájában január 8-án örök nyugalomra helyezték Rolla János hegedűművészt. A gyászoló család mellett pályatársak, barátok és a zenei világ számos képviselője kísérte utolsó útjára. Várszegi Asztrik nyugalmazott pannonhalmi főapát szertartása után Fülei Balázs, Kostyál Kálmán és Bánó András emlékező szavaival búcsúztatták a művészt.

*

Rolla János 1944-ben született Kőtelken. 1957-től 1962-ig a Bartók Konzervatóriumban Zipernovszky Mária növendéke volt, majd 1962 és 1968 között a Zeneakadémián tanult Kovács Dénes osztályában.
Részt vett 1963-ban a Liszt Ferenc Kamarazenekar megalapításában, majd több mint 50 évig az együttes koncertmestere, 1979-től visszavonulásáig művészeti vezetője volt, emellett 1967 és 1974 között a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarában is játszott.
Nevéhez fűződik a Zempléni Művészeti Napok létrehozása. Nemcsak zenekari, hanem kamarazenészként is nemzetközi hírnevet szerzett, olyan muzsikusokkal játszott együtt, mint Maurice André, Jean-Pierre Rampal, Alexander Schneider, Henryk Szeryng vagy Vásáry Tamás.
Rolla János 2007-ben tiszteletbeli tanári címet kapott a Zeneakadémiától, majd 2008-tól haláláig tanított az intézményben, 2008 és 2011 között a Kamarazene Tanszéket vezette.
A Liszt Ferenc Kamarazenekarral több mint 200 hanglemezfelvételt készített, többek közt a Hungaroton, az Erato, a Teldec, az EMI, a Quintana és a CBS-Sony Classical kiadókkal.
Munkásságáért 1981-ben érdemes művész elismerést, 1984-ben Bartók-Pásztory-díjat, 1985-ben Kossuth-díjat, 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét a csillaggal, 2011-ben Hazám-díjat, 2015-ben pedig Weiner Leó-díjat vehetett át.
A művészt 1991-ben a Francia Köztársaság Becsületrenddel tüntette ki, 1996-ban Sárospatak díszpolgára lett.

*

Emlékezés Rolla Jánosra (1944-2023)

A 20-ik század második felének s a 21-ik századelőnek megkerülhetetlen előadóművésze volt. Felnövő s kibontakozó generációk sorának meghatározó inspirációja.
Ő volt az elsődleges ösztönző erő, ami, illetve aki miatt csak és kizárólag hegedülni szerettem volna, amióta elkezdtem beszélni.
Szüleim révén kisbaba korom óta végtelen sok élmény fűzött “Jancsi bácsi”-hoz. Mikor már zeneakadémiai tanár kollégák voltunk s tegeződtünk, nekem akkor is “szervusz Jancsi bácsi” maradt a köszöntése. Pici koromban a hegedűt is “Jancsi”-nak hívtam.
2 éves koromtól jártam a Liszt Ferenc Kamarazenekar próbáira, s lenyűgözött az első pillanattól, ahogy próbált a zenekarral. Végigültem ezeket, bármilyen hosszúak is voltak, 3 éves koromtól aztán a koncerteket is, 4 éves koromtól pedig egyedül, csendben, csodálattal, együtt énekelve magamban a zenekar egész hangversenyeit. S végig Őt figyeltem.
A zeneakadémiai koncertjeik előtt a beülő próbákon a jobb oldal 4-ik sor 7-ik székéből láthattam s élvezhettem Őt a legjobban!
Mindezek mellett, sőt felett 2-3 éves koromtól fogva emlékszem, micsoda ünnepnap volt, amikor a lakásunkba jött édesanyámmal próbálni pl. csodálatos Bach és Händel szonátákat.
Első hegedűmet is tőle kaptam 4 éves koromban, melyet 2 éven át néztem sóvárogva a szekrény tetején, mígnem 6 évesen engedték, hogy elkezdhessek hegedülni. Egy évszázadnak tűnt ez a 2 év.
Ezek után, tetézve csodálatomat egy ikerházba költöztünk Rolla Jánossal s a szintén hegedűművész feleségével s hegedűtanár anyósával, Erzsi nénivel, akinek több évnyi gyakorlást köszönhetek, míg a Liszt Ferenc Kamarazenekarral szüleim is sokszor 6-8 hetes turnékon külföldön voltak.
Szobám fala közös volt Rolla mester kedvenc élvezeti cikke, az 1989-es négykerék-kormányzású fekete Honda Preludjének garázs-lejárójával. Hát nem kívánhatok nagyobb inspirációt egy hegedűsnek, mint hogy példaképe bármikor a szobája mellett járhasson! S emiatt bármely részletet, amit a hegedűmön gyakoroltam, olyan jól kellett játsszam, ahogy csak tudtam, hátha Jancsi bácsi épp akkor meghallja!
Olyan művészekkel játszott együtt, mely nagyságokat kevés magyar művész mondhatott valaha kollégájának, barátjának:
Ilyenek voltak csak az én emlékeimben a teljesség igénye nélkül: Igor Oistrach, Henryk Szering, Jean-Pierre Rampal, Thomas Zehetmair, Maurice André, Msztyiszlav Rostropovich, Isaac Stern vagy Jurij Bashmet. Illetve lényegében minden magyar ismert művész.
Simon Alberttől, Sándor Frigyestől vagy Kovács Dénestől s Fenyves Lorándtól a zenélés s a hegedülés legmélyebb összefüggéseit, legnagyobb fortélyait tanulta meg s adta tovább mind a zenekari próbákon, valamint a zeneakadémiai tanításai alatt. Diákjaimat előszeretettel küldtem zenekari foglalkozásaira s kamaraóráira, melyekről kivétel nélkül áradozva tértek vissza.
Sajnos kevés egyéni hegedűórát kaphattam Tőle de annál emlékezetesebbek voltak, csakúgy, mint amikor kamarazenét (pl. Mendelssohn Oktettet) játszottunk Neki! Emellett életre szóló volt minden hangverseny, melyet közösen adtunk. A koncerteken a legmagasabb szintű extrát adta a zenekarának s a szólistáknak, olyasvalamit, melyet csak a legnagyobbak tudtak. Nem véletlen ragaszkodott miatta a zenekarához a fenti világsztárok sora, s készíthetett száznál jóval több hanglemezt a Liszt Ferenc Kamarazenekarral!
A Széchenyi hegyen laktunk. Engem egyszerűen csak a “hegy réme”-ként emlegetett. (Egyszer 6 évesen a Dacia-jának ajtózárát eltömítettem szotyolával-azt hittem, azzal ki fogom tudni nyitni).
Felesége mellett szerelme volt az autója, – minden, ami autó: autómosás, ápolás, karbantartás s persze fantasztikusan vezetett – valamint a csodás kertje, az üvegháza, a veteményese, a Gaggia kávéfőzője, a barkácsolás a pincéjében (mindent meg is tudott szerelni) és természetesen a HEGEDŰ. Minden, ami hegedű, a csodálatos rusztikus zeneszobájában. Fantasztikusan állította – nem csak magának – a hegedűk lelkét, jobban, mint a világ legtöbb hangszerésze, hegedű-lábakat faragott.
Híres nagy dohányos is volt, ha átjött hozzánk pl. beállítani a hegedűmet, vágni lehetett a füstöt. De elképesztő szenvedéllyel gyújtott rá újra meg újra. S évtizedekkel ezelőtt pedig egy határozott mozdulattal, mindenkit zavarba ejtően tette le a cigarettát.
Neki köszönhetően ismerhettem meg a házunk udvarán Kocsis Zoltánt, Mécs Károlyt, Wolf Pétert vagy Darvas Ivánt.
Felejthetetlenek voltak a zenekari turnék, a tengeri, repülő s busz utak! A koncertek, a próbák! A Zempléni fesztivál megalapítása s felvirágoztatása. Valahol a Kaposfest s a Fesztivál Akadémia is ennek a gyökeréből nőtt ki! Mindig egy elképesztő tisztelettel s csodálattal néztem, hallgattam, nem csak akkor, amikor hegedült.
Egy csodálatos nagy művész s tanár egyéniség, világraszóló tehetségű művész volt. Amit csak én megéltem, a kis Fekete Sas utcai próbateremből az Óbudai Társaskörön keresztül a Liszt Ferenc Kamarazenekart a Carnegie Hall-ba repítette. A szerencsés 16 zenekari kollégáján s diákjain keresztül művészetét, mint az évszázados kovászt, hosszú generációkon átívelő iskolaként plántálta oly sok magyar zenészbe, mely egy nemzet zenei nagyhatalommá válását, illetve maradását segítette!

Köszönjük Jancsi bácsi!

Kelemen Barnabás, 2024. jan. 9.